Az álmok válaszolnak

barnamedveSzeretettel egy hatalmas barnamedve is megszelídül

Ha nem tudod, mi tévő legyél egy konkrét helyzetben, kérj választ az álmodtól. Este, miután lefeküdtél az ágyadba, hunyd le a szemed, képzeld magad elé a problémádat, és kérd, hogy reggelre tisztán lásd a megoldást. A válasz sokszor éppen az első gondolatod lesz reggel, máskor pedig egy hosszú álom formájában jelenik meg, nagyon erős érzelmi töltettel. Semmi kétséged nem lesz afelől, hogy választ kaptál. Ezt garantálom.

Mondok egy példát. Tegnap éjjel úgy döntöttem, pontot teszek egy régóta húzódó ügy végére, ezért megkérdeztem az álmomtól, hogyan kezdjek hozzá. Miközben a meglehetősen nehéz helyzetre koncentráltam, nagyon erős volt bennem a vágy, hogy megoldjam, és örökre lezárjam a dolgot. Gondolatban meg is fogalmaztam az érzéseimet: „Nagyon szeretném, ha véget érne életemben ez a fejezet, ha már csak halvány emlék lenne, és semmilyen érzelmet nem váltana ki belőlem. Kész vagyok elengedni ezt a helyzetet. Kérlek, mondd meg, mit tegyek! Szeretnék reggelig választ kapni, tisztán emlékezni az álmomra, és megérteni az üzenetét.” Nem tudom, hány óra volt, amikor megérkeztek a képek, de kristálytiszta volt, éppen olyan, mint a valóság.

A gyerekkori lakásunkban voltam, aminek az ablakából rá lehetett látni egy óvoda udvarára. Mindig rengeteg gyerek rohangált és sikítozott kint, néha a saját hangunkat sem lehetett hallani a szobában, de ez olyan természetes volt számomra, mint az, hogy kulccsal a nyakamban jártam oda én is. Nagyjából itt kezdődött 3 évesen az önállóságom. Az óvoda mellett egy Kiserdőnek nevezett, akkoriban nagyon nagynak tűnő erdő állt – ezernyi általunk kitalált rémtörténet helyszíneként.

Álmomban a sikítozó gyerekek hangja a szokottnál sokkal hangosabb volt, ezért kinéztem az ablakon, hogy megtudjam, mi történik. Az udvaron össze-vissza szaladgáltak a gyerekek, de ezúttal nem egymás elől, hanem egy óriási, majd’ 3 méter magas, több százkilós barnamedve elől. Semmi köze nem volt az édes kis macikhoz, amiből minden kiságyban volt legalább egy. Ez nem egy cirkuszból megszökött idomított mackó volt, ez bizony a Kiserdőből jött! Félelmetes volt, és esze ágában nem volt barátkozni. Az óvónőkről és dadusokról fürtökben lógtak a gyerekek, próbáltak egyszerre 5-6 kicsit is a nyakukba venni az óriási pánik közepette.

Az események gyorsan peregtek, mindenki menekült, de senkinek nem esett bántódása, engedték, hogy a medve arra tartson, amerre akar. Felém. A következő pillanatban már az ajtómban állt (a legkevésbé sem volt furcsa, hogy felmászott a negyedikre), és mélyen a szemembe nézett. Aprócska pont voltam az egyik legnagyobb szárazföldi ragadozótól alig karnyújtásnyira, de nem féltem. Azt mondtam neki, hogy SZERETLEK! Aztán megint, meg megint meg megint meg megint… Kiabáltam, hogy SZERETLEK!, de nem csak úgy bele a vakvilágba, hanem mélyen és igazán átérezve. Csordultig telt a szívem szeretettel. De tényleg.
A macié is.

A folytatásban sétáltunk egyet a városban. Mindenki rémülten nézett ránk, de mi nem foglalkoztunk velük, egyszerűen örültünk egymásnak, örültünk az életnek.

Gondold végig, hogy neked ki vagy mi a nagy barnamedvéd, és hogy készen állsz-e arra, hogy feltétel nélküli szeretettel közelíts felé.

(Forrás: www.vonzastorvenye.hu)

Hozzászólások



Drága Ginike! Az írásod három kis történetet juttatott

eszembe, amiket idetartozónak érzek.
Sokáig féltem a kutyáktól. Gyerekként sok kutyánk volt, de én azokkal sem voltam túl jó viszonyban, felnőttként szorgalmasan őríztem és ápoltam ezt az érzést. Aztán megszületett az első gyermekem, aki megőrült a kutyákért. Amikor már menni tudott, akkor is kereste a társaságukat. Egyszer, nem tudom hogyan, a körülményekre már nem emlékszem, bement egy kutyaraj közepébe. Tudjátok? Van olyan időszak, amikor a kutyák elszöknek, csapatokba verődnek, az utcákon gyülekeznek....na, egy ilyen kutyacsapat közepébe tipegett be az én 2 év alatti kisfiam. Én pedig szépen, nyugodtan utána, kiemeltem Őt a kutyák közül és kihoztam, mert bárhonnan "kimentettem" volna a kisfiamat! A kutyákkal kapcsolatos félelmemet akkor elnyomta ez az érzés. A kutyák pedig ránk sem hederítettek, továbbra is egymással voltak elfoglalva.

A második kutyás történetemet 2 évvel ezelőtt éltem meg. Lett nekünk is kutyusunk, befogadtuk őt, nagyon hálás, aranyos kis jószág volt, esténként kimentem vele kocogni, kvázi majd ő úgy is meg fog engem védeni az esetleges támadásoktól. Sokáig nem volt szükség a védelmére, de egyik este igen! Jött felénk egy nagy testű, haragosan ugató, mérges kutya, gazda, póráz nélkül, sehol senki, aki esetleg segítségemre lehetne. Az én kutyusom pedig felismerve a helyzet komolyságát, elbújt mögém, lehasalt, mit lehasalt, eggyé vált a földdel, úgy lapult félelmében. A nagy kutya pedig egyre közelebb jött. Eszembe jutott, hogy a kutyákat amikor tanítjuk, akkor elhangzik a fúj, nem szabad kifejezés. Ezt kezdtem el hangosan és még hangosabban kiabálni a támadó kutyának, az pedig értette, mert azért jól volt ő nevelve és elment.

A harmadik történet tavaly nyáron volt, amikro az én kutyusom már nem élt, de még nagyon éreztem a hiányát és sirattam őt. Elmentünk látogatóba egy rokonomhoz, akinek volt a telke elkerített részében két nagy testű kutyája. A megérkezés után (amikor a házigazdák elmerültek a beszélgetésben), kimentem közéjük. Megölelgettem, megsimogattam őket, úgy, ahogy az én kutyusomat szoktam és egy kicsit vigasztalódtam köztük, mert tényleg nagy szeretettel fogadták a közeledésemet. Egyszer csak kijött a házigazda, ő is bejött közénk, majd egy óvatlan pillanatban kérte, hogy szépen, nyugodtan most menjünk ki a kutyák közül. Amikor kiértünk és rájuk zárta az ajtót, akkor mondta, hogy a hátán csurgott a víz, amikor engem meglátott a kutyákkal, hiszen ezek embert még így nem fogadtak, főleg ismeretlen embert nem. Mit csináltam velük?
Elmondtam neki, hogy eszembe sem jutott, hogy bánthatnának, nekem nagyon hiányzott - a saját kutyám halála miatt - a közelségük és talán ezt érezhették, mert nagyon aranyosan viselkedtek velem.

Ennyi a három történet Ginike, ami abban közös a Tiéddel, hogy ezekből is az derül ki, hogy amit sugárzunk, azt kapjuk vissza. Köszi szépen, hogy eszembe juttattad!

Szeretettel: Ery



Ültünk a kocsiban

kedden reggel. Az én barnamedvém elől, én pedig hátul. Úgy tünt, hogy rendkívül morgós kedvében van. Éreztem, hogy tennem kell valamit, mert elrontja az egész napunkat. Gondolatban üzentem neki, hogy szeretlek, nagyon szeretlek, szeretlek, szeretlek, szeretlek! Egészen addig, mig meg nem érkeztünk. Az eredmény? Én végigvigyorogtam az utat, öröm, boldogság áradt szét bennem. És meghatottság,, amitől már a könnyeim is kicsordultak. Ő pedig csak egy kicsit morgott. Ez már valami!? Puszi és ölelés: Judit



Ginikém....

Ez nagyon igaz. Mindenkinek vannak álmai. És ha szeretettel, szembenézve a valósággal közeledünk
hozzá, nem félelmetes sőt apró "bocsokat, macikat" látunk legközelebb. Köszönöm ezt a történetet.

Szeretettel ölel : ágica



Gini!

Igazán tanulságos történet!És milyen igaz!
Maradok akkor a barnamedve kifejezésnél:)Szóval nekem is mint mindenkinek volt azért barnamedvém rendesen!Voltak bocsok is......
Azonban ha feismerjük és szembe merünk nézni vele,megszelídül,ahogy a történet is mondja.
Amit én tanultam a napokban az az,hogy nem elég ha 1-2 macit megszelídítesz!
Addig kell előhívni a málnásból őket,míg mindegyikük előbújik és meg nem szelidül.
Mert ha egy kis bocs is elbújik a lombok alatt,az bizony hatalmas medvévé válhat.
Ölelés Neked!:)
Dindus

Felismertem Magamat Benned!Ez Csodálatos.Végre emlékeztem,amit tudtam rég.......



Szuper

Hár persze, hogy működik!
Légy Áldott!