thesecret.hu

Ezt a mesét 2008 Karácsonyán írtam Anna barátnőmnek, s most, hogy saját blogot indítottam, újra előkerült. Szeretettel osztom meg Veletek, remélem, örömötöket lelitek benne! S ha tetszik, olvassatok, nézelődjetek tovább itt: http://belsoforras.blogspot.com

AZ EGYSÉG MESÉI - ELSŐ MESE - AZ UTAZÓ

A mese kezdete nagyon messzire nyúlik vissza, azokba a réges-régi időkbe, amikor még csak a zene létezett. Ez a zene olyan csodálatos, olyan nagyszerű, hogy aligha foghatja fel emberi fül, legfeljebb néhány pillanatra alkothat róla valami csekélyke fogalmat. A földi zene – legyen bármilyen szépséges is -, ennek visszfénye, emléke csupán.
A zene szólt tehát, emelkedetten, áradóan, hiszen maga volt a színtiszta életöröm, maga volt a szárnyalás, maga volt a szerelem…

Történt egyszer, hogy a fenséges dallam egyik gyönyörű hangja, egy a sok-sok millióból, úgy döntött, szeretne egy kicsit kitűnni. Nem akart ő különválni, csak egy kis önállóságra vágyott. Talán azt kérded: hogyan lehetséges ez? De hisz’ tudod: a mesében minden lehetséges!
Egy szempillantás alatt történt, vagy évezredek múltak el, nem tudnám megmondani, de nemsokára egy csodás, fényes angyal vált a hangocskából. Boldog volt és teljes, és még mindig énekelt, folyton csak énekelt, és nevetett. Szerette ezt az új formáját is, nagyon meg volt vele elégedve.

Valamivel később aztán megszületett benne egy másik érzés, mely egyre csak erősödött. „Annyira szép ez az élet! Teljes szívvel rajongok érte! Úgy szeretném minden zegét-zugát megismerni!” – mondta magában. Igen, most már biztos volt benne: ő bizony szeretné felkutatni a létezés minden részletét, minden apró titkát! Milyen jó lenne felfedezni a világot, amit oly’ régóta ünnepel már! Kíváncsi angyalka volt, s mivel angyal volt, megtehette, hogy bárhová elutazzon, ahová csak a kedve viszi. Belevetette hát magát a Mindenség csodálatos birodalmába, s hosszú-hosszú, elképesztően hosszú utat járt be ott.

A létezés maga volt az izgalom, a kaland, az extázis! Nagyszerűnek találta a kirándulást, s az élet újabb és újabb tereit akarta bebarangolni. Sosem tudott megfeledkezni arról a harmóniáról és egyszerű boldogságról, amit akkor élt meg, amikor még hang volt és fény (mert a kettő valójában egy és ugyanaz), s együtt énekelt a Mindenséggel, ám eközben élvezte az utazást is. Tudta, hogy bármikor visszatérhet, hiszen hogyan is szakadhatna el egy hang a zenétől? Hogyan szakadhatna el a fény a forrástól, amelyből született?
„Hát sehogy!” Az angyalka csak nevetett ezen, s tovább utazgatott. Tudta jól, hogy ő mindig ott van, a Forrás szívében, hogy ő nem más, mint egy hang a legcsodálatosabb zenében, amit valaha megalkottak, csak egyszerűen kiterjed és kalandozik. Ünnepelte az életet, s amikor az élményekkel feltöltődött, boldogan tért haza lelke otthonába. Talán különösnek tartod, de ehhez a visszatéréshez valójában nem kellett sehová se mennie: egy gondolatra, egy érzésre volt szüksége csupán. Aztán kimondta magában a varázsszavakat - „Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok! Legyek most otthon!” –, s már ott is volt: végtelen örömben egyesülve a többi hangocskával, énekelve, s feloldódva a zenében.

Az angyalka sokszor nagyon messzire elkóborolt, s mivel a Mindenség hatalmas és valóban magában rejt MINDEN lehetőséget, egyszer úgy döntött, kipróbálja, milyen, ha sokáig nem megy haza. Ahogy említettem már, igazán kíváncsi természetű volt. S hogy-hogy nem, hamarosan megtörtént az, ami annyira izgatta őt: egyre több időt töltött egy olyan vidéken, amelyet különösen érdekesnek talált, mert itt valahogy sűrűbb volt minden: sokkal tapinthatóbb, szagolhatóbb, ízlelhetőbb. Igen erős érzéseket keltett benne ez a szinte kézzel fogható világ, s roppant mód szórakoztatták azok a kalandok, amiket itt élhetett át. Mintha különös mesékbe csöppent volna, melyeket azonban - a többi szereplővel együtt - ő maga írt. Hamarosan annyira megkedvelte ezeket a történeteket, hogy egyre többet akart belőlük.

Az angyalka – ahogy mondtam -, nagyon vágyott rá, hogy egészen megismerje a létezést, s tudta, ez csak úgy lehetséges, ha önmagát, a saját lelkét fedezi fel. Azt is tudta, hogy ehhez előbb-utóbb egészen emberré kell válnia, de annyira örült, hogy ezt is megteheti! Még mindig működött a varázsereje, egészen addig a pontig, amíg biztos volt benne, hogy bármikor otthon lehet. De eljött az a pillanat – s valójában ő akarta így! –, amikor a kaland érdekében, meg kellett feledkeznie erről is. Miközben a többiekkel a tervéről beszélgettek, ő kacagott: „Jó móka lesz, játszani akarok, még, még, még!” Angyaltársai is nevettek, mert tudták: a létezés egy csoda, és játszhatunk bármit, amit csak akarunk. És ünnepelték az angyalkát a bátorságáért, az erejéért, a nagyszerűségéért. Mert valóban egy csodálatos lény volt ő, akit csak tisztelni, szeretni lehetett, úgy, ahogyan ő is végtelenül szerette és tisztelte Istent, s benne saját magát és a többieket.

Sok-sok évvel – vagy csak egy szempillantással? – később az angyalka már ember volt, nagyon-nagyon régóta ember. Éppen női testben élte a sokadik – elfelejtette már, hányadik – életét, a Föld nevű, csodálatos, zöld bolygón, annak is a szívében, Magyarországon, Budapesten. De az igazság az volt, hogy már nem találta olyan jó mókának ezt az egészet. Nem emlékezett rá, pedig akkor, amikor legutoljára megszületett, és úgy döntött, éppen ide jön, akkor, amikor elhatározta, hogy ezúttal ebbe a törékeny kis testbe költözik, nagyon is tisztában volt vele, hogy belül hatalmas erőt hordoz, ami nagyszerű dolgokra teszi képessé őt.

Ó, hát ami azt illeti, az életei között mindig jól tudta, ki is ő valójában, ahogyan azt is, hová tart: utazik, felfedezi önmagát, s emiatt valóban megéri minden egyes tapasztalás, minden kockázat. Még akkor is, ha – sokszor bosszantó módon – a születései után olyan sok mindent elfelejt megint. „Így van ez jól. Kísérletezem, haladok, és közben egyre többet tudok meg magamról” – gondolta hálás szívvel.

Egy ideje azonban valami más is foglalkoztatta: a lelke mélyén megfogant benne a gondolat, hogy ideje lenne hazatérni. Úgy érezte, nagyon-nagyon sokat tapasztalt már, s arra vágyott, hogy újra azzá váljon, aki régen volt. Szeretett volna megint emlékezni saját magára, szerette volna magához ölelni összes eddigi tapasztalását, s a régi, jól bevált módszert működtetni, de már megújult, meghatalmasodott erejével és bölcsességével, embertestben létezve. Ez aztán a csodálatos tapasztalás! Érezte, ez fogja betetőzni összes eddigi kalandját. Arra vágyott, hogy megszülessen ugyan, de újra megtehesse, hogy amikor kimondja, „Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok! Legyek most otthon!”, bármikor újra otthon lehessen. Tudta, hol tart, mi mindent fedezett már fel, és azt is: meg fogja találni a hazafelé vezető utat.
Valójában nagyon régóta készült erre az életre. A kísérlete – legalábbis annak a legnehezebb és legizgalmasabb része, vagyis a sűrűségbe és a felejtésbe való nagy és bátor ugrása – a vége felé közeledett.

Azonban miután felcseperedett itt, a Földön, az anyag világában, már megint sikerült megfeledkeznie önmagáról és a vállalásáról! Valójában az lett volna a csoda, ha nem felejti el, hisz’ erről az eshetőségről éppen ő döntött, amikor a földi létet újra elvállalta. Ám arról is: megadja magának a lehetőséget, hogy eszébe jussanak a dolgok! Igazság szerint ez mindig is benne volt a Mindenség paklijában, s az angyalka - az anyagban való hosszú utazása során talán most először-, lassan, bizonytalanul, de mégis csak elkezdte hinni, hogy a lapjárás nem a vak szerencse dolga. Mi lenne, ha a lehetőségekből saját magának is oszthatna? Talán hamarosan még az is tisztázódna előtte, amit olyan nagyon szeretne megtudni: hogy mi is az ő terve és feladata, mert valaminek lennie kell, ha ide jött! Még gyenge volt ez a hit, csak pislákolt úgymond, de már megszületett és minden ízében élt.
Az angyalkát most éppen Annuskának hívták, és őszintén szólva a legtöbbször egyáltalán nem érezte jól magát a saját bőrében. Ebbe az érzésbe, s legfőképpen az érzelmeknek egyfajta különös játékába annyira bele tudta lovallni magát, hogy gyakran minden más elhalványult, csak ez a játék tűnt valódinak a számára. Egy ideje azt játszotta, hogy az elméjének jobban hisz, mint a szívének. Félt, hogy ha nem így tesz, minden szétesik körülötte. Nagyon-nagyon régóta játszotta már ezt, hát ismerős volt neki, de szerencsére már éppen annyira régóta, hogy egy szép, májusi estén rájöjjön: hiába kapaszkodik az elméjébe minduntalan, ettől a szétesettség-érzéstől nem menekülhet.

Az utóbbi időben egyre többször szervezett magának kis, elmélkedő kirándulásokat. Ma ráadásul a születésnapja volt, s - életében először – ezt egyedül akarta megünnepelni. Így is tett, s a számára talán legkedvesebb ünneplést választotta: reggeltől estig sétált, kicsit üldögélt, aztán megint csak sétált kinn, a zöldben. Már épp hazafelé tartott az erdőből, egy Pilis széli falucska utcáit rótta, és nagyokat szagolt az orgonaillatú alkonyatból. A nap lassan eltűnt a horizonton, ő pedig szokása szerint gondolataiba mélyedve haladt tovább. Egyszer csak egy igen érdekes dolog jutott eszébe, de olyan hirtelen, mintha villám hasította volna ketté a föléje boruló, most már tintakék eget. Éppen azért esik szét minden, mert folyton a gondolataiba és az érzelmeibe kapaszkodik! El is felejtette már, mégis, valahonnét tudja, hogy másképpen is lehet élni! Talán most jött el az ideje, hogy tényleg megpróbálja! A legkülönösebb az volt, hogy ez az érzés nem gyomrából, hanem valahonnan a mellkasa közepéből eredt, méghozzá úgy, hogy közben egy mély, sosem tapasztalt, mégis ismerős nyugalom ígéretét visszhangozta. Igen, meg kell próbálnia! Változni akar! Kiáltozni lett volna kedve, mert még homályosan ugyan, mintha tejüveg takarná a fény lámpását, valami nagy-nagy öröm emléke kezdett felsejleni előtte, s ez egészen izgalomba hozta.

De hogyan kell változni, hogyan kell változtatni? Nem tudta, mi tévő legyen, nem tudta, mi legyen a következő lépése, s azt gondolta, jó lenne, ha valaki segítene neki ebben. Megint kezdett kétségbe esni. Az égen villámok cikáztak, elképesztő gyorsasággal. Kisvártatva kitört az első igazi májusi zivatar, s mire angyalkánk hazaért, bőrig ázott.

Az angyalka - bár ekkor még vajmi keveset sejtett erről-, rendkívül bátor volt, s nagyon erős, és ösztönösen ment előre a saját útján. A környezete csodálta és tisztelte emiatt, ő azonban sokáig szinte semmit sem vett észre ebből. Sokszor egészen sötéten látta a világot, azt hitte, teljesen egyedül van, mégis egyre mélyülő, őszinte érdeklődéssel figyelte önmagát, ahogyan a körülötte lévő világot is szenvedélyesen tanulmányozta. Ez az eltökéltsége pedig nemsokára meghozta az eredményét. Nem említettem még, de Annuska egészen kicsi kora óta úgy érezte, segíteni szeretne az embereken. Miközben az útján haladt, egyre több és több emberen segített, akik örökre hálásak voltak neki, még akkor is, ha ő maga kevésre értékelte a saját tetteit. Némi idő elteltével aztán furcsa dolog történt: egy bátor pillanatában kinyitotta a szemét, és amikor körbe nézett, azt látta, nem is egyedül megy az úton! Igazi barátai voltak, akikkel jól esett szívből összemosolyognia, akikkel valóban megértették egymást.

Azonban a szokások – természetüknél fogva - szívósak, s még így is gyakran érezte magát elhagyatottnak a mi angyalkánk. Ilyenkor csak a fejét fogta és sírdogált, hogy nem halad semerre, nem látja, merre is kellene mennie. Emlékezett már a fényre, ám az a kényszerképzet kezdte el kínozni, hogy ő nem is érdemes rá, hiszen képes volt elhagyni, mégpedig nem is egyszer!
Ám az útról nem tudott volna letérni, visszafordulnia pedig képtelenség lett volna, hisz’ a szíve már rég’ lehagyta az elméjét: ő vezette! Nem tudta, hogyan, de Annuska egyszer csak azon kapta magát, hogy minden megváltozott benne és körülötte is! Boldog volt és zavart, remegett és kavargott, s úgy érezte, mintha egy hatalmas örvény nyílt volna meg benne.
Legbelül tudta: így van ez jól! Nem akart már megérteni semmit sem, nem volt szüksége több magyarázatra, csak hát a régi jó megszokás miatt ezt nem volt könnyű elhinnie.

Az angyalka egy új korszak hajnalán találta magát. Most már, hogy figyelt rájuk, s még jobban oda figyelt önmagára, szinte minden egyes napon újabb és újabb jeleket kapott arról, hogy ki is ő, ahogyan arról is, hogy egyáltalán nincs egyedül. Sőt: olyan mértékű, tiszta szeretet veszi körül – és vette körül mindig is! -, amit el sem tudott képzelni azokban a földi életeiben, amikor még egészen ráborult a feledés fátyla. Egy ideje ébredezett már, és egyre több tárult fel a számára ebből a végtelen szeretetből. Tudta hogy ez itt van, benne és körülötte, itt van, mindenhol, és egy csoda, hogy ezt képes újra észrevenni, egy csoda, hogy ezt megélheti!

Mégis: ismét az jutott az eszébe, hogy ő bizony még mindig egy viharos tengeren hánykolódik, teljesen egyedül. Ezelőtt sokszor támadt ez a képzete, s most is visszatért hozzá, csak már azzal a különbséggel, hogy úgy tűnt, nincs ott többé az a kapaszkodó, az a törött árboc, amihez kötözte magát. Mert egyszer régen, nagyon régen, - fogalma sem volt róla, mikor -, odakötözte magát ehhez a fadarabhoz, s aztán egy időre meg is feledkezett róla, hogy ezt ő csinálta, saját magával, s nem valaki más, ővele. Nagyon rossz volt ott neki: úgy érezte, a gerenda horzsolja a bőrét, a kötelek mélyen belemarnak, sokszor nem kap levegőt, és a szívére mintha ráfeküdt volna a rettegés. De aztán valahogy, valamikor - maga sem tudta, hogyan és mikor -, hozzászokott a dologhoz. Egyszerűen elhitte, hogy ez így van rendjén. Mi több: abba az illúzióba sodródott, hogy ez valamiféle biztonságot nyújt a számára! A sok ismétlődő és „balul elsült” kaland után, már úgy gondolt magára, hogy ő bizony egy „bűnös lélek”, aki nem érdemes egy teljes és boldog életre, s nem is képes többre, mint a túlélés, a felszínen maradás. Mintha a léte igazolása, bizonyítása vált volna az egyetlen, valódi életfeladatává és céljává!
Az a furcsa dolog történt, hogy minél jobban sajnálta magát, annál jobban hibáztatta is, mert nagyon halványan ugyan, de rémlett előtte, hogy ő mégis több lehetne ennél…

Ebből az ördögi körből nehéz volt kikerülni, de mégis megtörtént! A dolgok valóban megváltoztak. Saját, csodás erőfeszítéseinek - és még sok-sok láthatatlan és látható segítő kéz ténykedésének hála-, lekerültek Róla a kötelek, és a sebek egy ideje már egyre kevésbé sajogtak. Lassan begyógyultak, miközben Ő maga is elkezdett másokat gyógyítani. Mostanra már egészen úgy tűnt, mintha csak valamiféle fantomfájdalom lenne. „Olyan ez, mint a visszhang” - gondolta, - „s talán soha nem is volt több annál.”

De még nem érezte magát egészen gyógyultnak, mert nem tudta teljesen elfogadni a saját változását. Félt. A legjobban az rettentette meg, hogy a kötelekkel együtt az árboc is eltűnt, sőt még a hajó is összeroppant: előbb hatalmasakat reccsent, aztán végleg elnyelte a víz. „Nincs többé semmiféle kapaszkodóm!” – sírt az angyalka. - Mi lesz velem?!”

Egyik nap kedvenc dombocskáján ült, ahová elvonult, hogy egyedül lehessen és elmélkedhessen kicsit. Szokatlanul meleg téli délután volt, hófoltok tarkították a réteket, de lágyan, álmosan sütött a nap, s bár semmi dolguk nem lett volna ott, néhány bokron kis rügyek pattantak ki. „Mintha csak összegabalyodott volna a négy évszak!”- gondolta Annuska. Egy padon üldögélt, azon az erdei tisztáson, ahonnan talán a legszebb kilátás nyílt a tájra, különösen az alant hömpölygő Duna kanyarulatára. Egy darabig gyönyörködött a látványban, aztán becsukta a szemét és imádkozni kezdett. Szívből kérte az angyalokat, hogy tanítsák meg úszni őt a viharos tengeren, amin hánykolódik.
Az angyalok nevettek. Nem rajta nevettek, hanem egyrészt viccesnek találták, hogy ezt kéri tőlük, éppen ő, másrészt pedig boldogok voltak, hogy kérést intézett hozzájuk és hogy készen áll meghallani a választ. Azt suttogták: „Emlékezz, Ananiel!” És hozzá csilingelően kacagtak. Annuska elképedt: mintha jobban ismernék őt, mint ő saját magát.
„Már tudnék úszni?”- kérdezte. S aztán csak jöttek a gondolatok, az érzések… Mintha egyszerre mondta és érezte volna őket ő, s valami Nála nagyobb erő… „De hisz’ valójában mindenki tud úszni! És egyébként is: ebben az óceánban (mert nem is tenger ez, hanem egy végtelen óceán), talán erőfeszítés nélkül is lehet siklani! Visz az áramlat, ha engeded. Ilyenkor lebegsz és ez a legboldogabb, legkönnyedebb érzés az egész világon.”
„Biztonságos itt lenned” – súgták az angyalok, s bár ő kételkedett még, de tovább figyelt.

Ebben a pillanatban megjelent előtte maga az óceán! Akkora volt, amit korábban elképzelni se tudott, és a kékje olyan mély, a szépsége olyan tökéletes, a vize olyan hűsítő, s az egész annyira otthonos, hogy az angyalka megrendülten könnyezni kezdett. A többiek most azt mondták Neki, hogy ő olyan hatalmas és nagyszerű lény, aki képes hatni a viharra is, befolyásolni tudja, mekkorák és milyenek legyenek körülötte a hullámok. Képes dönteni arról, mit kezdjen velük! „Na ne! Az nem lehet” – mondta erre Annuska. Ám valamivel később, miután kicsit belefeledkezett a látványba, így folytatta: „Szóval, jól értem? Ha akarom, meglovagolhatom azt, amelyiket kiválasztom, ha pihenni szeretnék, akkor pedig csendesen ringatózhatok. Velük mehetek, oda, ahová visznek, miközben hagyom, hogy meglepjenek, és elfelejtem azt a szándékomat, hogy tudni akarjam, pontosan mi is vár rám ott.”
Az angyalka most beleálmodta magát a gyönyörű, tökéletes és végtelen óceán képébe, s amit érzett, szavakkal szinte leírhatatlan volt! Szívében túlcsordult az öröm és olyan nyugalom járta át, mint talán még soha ezelőtt. Egészen elengedte magát… Tudta, bátran számíthat erre a békére, és magukra a csodákra is, hisz’ tényleg biztonságban van, nem érheti semmi baj.

Az angyalka most már egészen összehangolódott az óceánnal, s mintha annak harmóniája, szépsége a sajátja lett volna! Már tudta, hogy soha, de soha többé nem tévedhet el, nem veszhet el. Körülnézett, s azt mondta: „Ha akarom, delfinekkel játszhatom, ha akarom, alámerülök egészen, a mélységben pedig kincseket találok és távoli varázsbirodalmakat. Úszás vagy lebegés közben társakra lelhetek, akikkel együtt lubickolhatok, és akár a kezüket megfogva is felfedezhetem a víz alatti világot. S ha akarom, azt is megtanulhatom, hogyan váljak egészen EGGYÉ a vízzel, hogy az legyek, ami Ő….”
„…hiszen még a testem is nagyrészt víz: azt mondják, az emberi szervezet 78%-ban vízből áll, nem lehet hát olyan nehéz…” – folytatta az angyalka, már halkabban, s kicsit tétovábban, miközben a látomás lassan oszlani kezdett. Az öröm azonban még mindig ott csilingelt benne, és a legérdekesebb és a legnagyszerűbb az, hogy már soha többé nem múlt el!

Megtalálta a hazavezető utat, úgy, hogy itt volt a Földön, emberi testében, s már tudta: mindig képes lesz rá, hogy otthon érezze magát. Jöhet bármilyen nehézség, ezt már nem veheti el tőle soha senki, hogyan is vehetné el, hogyan is hihette azt, hogy elvehetik, amikor ez őbenne van! Csak nevetett, sőt kacagott, és ebben a kacagásban ott csengett minden eddigi tapasztalásának a megértése!
„A mélykék óceán befogad, mesél nekem, a csillagok benne és bennem ragyognak és BÁRHOVÁ eljuthatok, ha engedem. EGY vagyok Vele, s már nincs határ többé, csak az örömteli létezés, a korlátok nélküli szeretet, s a kiterjedés! Visszanyertem a békém, visszanyertem a szabadságom, visszanyertem a valóságom, egyszerűen azért, mert sikerült újra észre vennem!”

Mosolyogva lépdelt tovább, miközben a Földön nagy pelyhekben esni kezdett a hó.