thesecret.hu

"Az egyre kevésbé vak gyerek így gondolkodik ártó szüleivel
kapcsolatosan:
Felismerem azt, hogy mit tettek vetem a szüleim. Mit csináljak?
Gyűlöljem őket, miközben belőlük csak egy van? De hát
felelősek azért, amit tettek velem... Vagy nem felelősek? De hát
nem tudták... Nem tudták azt, hogy mit jelent érzelmi
szempontból felnőni. De aki nem tudja, az nem felelős? Nem...
De igenis felelős... Mert a törvény nem ismerete nem azt jelenti,
hogy az illető mentesül a felelőssége alól. Mert felelős. De ha én
a szüleimre fogom, hogy azért van nekem rossz életem, mert a
szüleim ezt csinálták velem, ez épp olyan felelősség-elhárítás,
mint az övék. Miért nem nézek szembe azzal, hogy tizennyolc
éves kor után papíron is ki a hunyó az én életemért? Én vagyok
a hunyó. Sajnos. Mi lesz velük? Ez a sok méreg, amit lenyeltek,
biztos hogy kikezdi az egészségüket. Vegetálnak, tehát a vég sem
lesz könnyű. Könnyű? Inkább szörnyű!!!"

Hm...remek könyv...A nő....

Mielőtt a Bölccsel találkoztam, még mindig azt hittem, hogy én
megmenthetek bárkit. Jelen esetben a szüleimet. Tanácsért
mentem hozzá. Anyámék összebalhéztak, a szokásos történt.
Apám féltékeny, ordít, majd elrohan. Anyám dacos lett, ő nem
csinált semmit sem, elege van ebből az életből, ráadásul nem is
szereti ezt a pasit, soha nem is szerette. így újra felmerült a
válás. Majd jött egy hónap „én sértve érzem magam, nem be-
szélek veled „-időszak. Na, ez az egy hónap fasza volt. Naponta
többször felhívott mind a kettő, amihez alapból nem vagyok
hozzá szokva. Anyám lelki támaszra vágyott, apám nem tudom
mire. De többször megkérdezte, van-e pénzem. Azt kérdeztem a
Bölcstől (engem nevezett így, nem tartom magamat annak, csak
nem akartam magamat dokinak nevezni), hogy beleszóljak-e
ebbe az egészbe. A felismerés, mint egy kőszikla zuhant rám.
Megkérdezte a Bölcs, hogy mit is akarok én megmenteni? Meg
azt is, hogy van nekem egyáltalán hiteles apám meg hiteles
anyám? És tényleg. Mi a faszt is mentenék meg, ha nincsen
ilyen?
És én akkor már pontosan tudtam, bogy mi lesz a vége. Tudtam,
hogy együtt maradnak. Együtt a szarban. Elmondom, hogy
látom ezt az egészet. Mármint a szüleim házasságát. Harminc év
alatt szép lassan, kemény munkával, felépítettek egy házat, de
azt szarból. Már az építkezés közben érezték, hogy kurva büdös
van, de folytatták. Mindig volt valami, ami miatt el lehetett
69
viselni a szar szagát. Aztán a ház felépült. Amikor nagy a
szárazság, a szar megszárad, nincs olyan erős szaga. Néha jött
egy kis eső, ezzel együtt egy kis büdös, na de azt ki lehetett bírni.
Azonban hirtelen leesett egy nagy zivatar, és a ház csak úgy
árasztotta a szarszagot. Már nem bírták elviselni a bűzt,
elkezdték lebontani a házat. De a bontás munkával jár, meg
egyéb kellemetlen dolgokkal is. Amikor már nem volt fenn a
tető, nemcsak büdös volt, de fáztak is, ezért ügy döntöttek, hogy
visszarakják a tetőt. Erre a kis időre már úgyis mindegy.
Nem akarok ítélkezni. Csak szar kívülről látni a sorsukat.
Mert hát a szüleim, és szeretem őket. Még valamit megtanultam.
Én nem tudok megmenteni senkit. Csak önmagamat.
Szeretem a szüleimet, de mindent elkövetek, hogy én ne éljek
ilyen életet, mint amilyet ők élnek.
Ha ezt életnek lehet nevezni. Azt sem tudom, hogy kinek a kezébe
fog eljutni ez az irás, meg hogy egyáltalán el fog-e jutni, de ha
igen, az sem lesz véletlen.