thesecret.hu

„Ott kezdtem, ahol majd te végzed…”
Felcsendültek a zongora hangjai, valahol a távolban. Ő az ágyon feküdt. Nem alszik. Csak pihen. Tudtam, hogy hallja az apró, illanó, csilingelő dallamot. Arcán a fájdalom hasított végig, láthatatlanul. De mégis ott volt.
„Belladonna…”
Dolgozott, nem tett magáért semmit, elvesztett mindent. S most vegetál. Bent, a falak között. Azért még ad, mosolyog, él. Talán, még él. Álmokkal a szívében, melyből csupán egy teljesült: a gyerekek. De a zene, mely oly kedves még neki, mint szerelmeseknek választottjuk, elhagyta. S most újra kopog az ajtaján. Hallja a szerenádot, s boldog. Aztán legörbül a szája és egyre sír.
„Belladonna… Mond, miért születtél?”
A gyerekek felnőttek, s elmentek. Ő maradt. Pár nélkül. Nem. A hegedű… az még itt van valahol a városban. Tesz rá említést, mindig. A hegedű… melyet már negyven éve… már negyven éve nem látott, nem érintett. Neki ő több, mint bármelyik férfi, ki udvarolt. A hegedű az más. Az viszont adott valamit, ami az ő lelkének drága kincs, s azt, csakis azt, betudta fogadni.
Most kinyitja szemét, az égre emeli. Sóhajt egy rövid imát, s felkel. Már indul is dolgozni. Szemében a remény teljes fényével. Egyszer, majd…
„Belladonna… Mond, miben hiszel még?”

http://www.youtube.com/watch?v=owM-qQf7C1o