thesecret.hu

“Tedd túl magad rajta, nincs szükséged egy ilyen emberre…”- mondja mindenki körülöttem… És tudom hogy így van…DE…valami miatt mégis szükségem van rá, másképp nem lenne még ennyi év után is jelen az életemben… Valamit nagyon meg kellene hogy tanuljak, és ennek a tudásnak a megszerzéséhez valószínűleg az ő jelenléte szükségeltetik… Egykor, nem is olyan régen is, kb egy-két hete is még meg voltam győződve arról hogy azért bukkan fel újra és újra az életemben, mert mi egymásnak vagyunk teremtve…csak még fejlődnünk kell, hogy amikor újra egymásra találunk, az tökéletes legyen. Úgy őszintén ennek a lehetőségét most sem zárom ki, de ma kicsit más irányból közelítettem meg a dolgot… Gondolkoztam, magam alá kerültem…ismét…miatta… Pedig annyi idő eltelt…és ugyanazokat a köröket futjuk, futom vele kapcsolatban… A szituáció ugyanis a következő: Valahányszor jobban kezdem érezni magam, kezdek kibékülni magammal és a helyzettel hogy nem vagyunk együtt (pedig már két éve szakítottunk), és hogy talán már nem is leszünk, és valahányszor eképp kezdek harmóniába kerülni önmagammal, és kezdem nélküle is értékesnek érezni magam, ő puff, újra felbukkan…vagy egy sms, vagy egy telefonhívás…mintha ráérezne hogy hoppá ez a lány kezdi nélkülem is jól érezni magát, na nehogymár…szóval így kezdődik, és aztán folyamatos írkálás, egészen addig, amíg én újra ragaszkodni kezdek hozzá, és azt akarom hogy ez továbbra is így legyen mindig, sőt ha lehet még ígyebben…és amikor erre a szintre eljutok, ő valahogy erre is mintha ráérezne, és elkezd közömbössé válni, majd ismét felszívódni egy kis időre – természetesen addig, amíg én újra jól nem kezdem érezni magam, nélküle is…ez két éve így megy…és mit mondjak, fárasztó, és úgy érzem minden energiámat elszívja… És ezen gondolkodtam ma, és ekkor kezdtem ráérezni a dolog lényegére…ő valószínűleg azért van jelen még mindig az életemben, ráadásul pont így, mert nem győztem még mindig le a ragaszkodásomat teljesen…mindig csak azt hiszem hogy elengedtem…de valójában nem…egy kis részem még ilyenkor is megköti, és csak az alkalomra vár hogy újra elhatalmasodhasson rajtam… És ennek a dolognak így két kimenetele lehet, mert ugye a tanulnivaló itt nem kérdéses hogy a színtiszta elengedés, ragaszkodásmentesség elérése, de a kimenetele a dolognak kettő lehet (természetesen ha sikerül egyszer tényleg elengednem, visszaesések nélkül): az egyik, hogy eltűnik, felszívódik örökre az életemből (mondjuk én ezt tartom valószínűbbnek, mert előbb derül ki róla hogy egy hatalmas tanítómestere volt pusztán csak maga a jelenléte az életemben, minthogy ő életem párja, lelkitársa, stb), vagy a másik kimenetel hogy ugye örök boldogság vár ránk...de ezt mostmár tényleg nem igazán tartom valószínűnek ezen felismerések árnyékában…
De nektek mi a véleményetek, tényleg lehet ilyen hogy valaki ennyire ráérezzen a dolgokra mint ő, úgy hogy közben nem is találkozunk személyesen egyáltalán? Na jó, igen tudom hogy nem csak hogy van ilyen, hanem csak és kizárólag ilyen van, de azért kíváncsi lennék a ti véleményetekre is… :)