thesecret.hu

tornadolulu...
Igen, ez a név jó lesz - gondolta. Szerette használni regisztrációkor az interneten, barátoknak e-mail aláírásakor, vagy egyéb olyan helyzetben, amikor azt gondolta ezzel a névvel mintegy fémjelzi önmagát. Egy régebbi munkahelyén kapta sok évvel ez előtt. Szerette ezt a nevet. Azt sugallta számára, amit kifelé is sugárzott magából. Probléma - olyan nincs. Majd ő jön, aztán sitty-sutty megoldja, rendezi, rendbe teszi, megcsinálja, felépíti, felteszi, elrakja, megtalálja, kitalálja, feltalálja, eltalálja, feltálalja, stb.

Ez sok évig így ment szűkebb és tágabb környezetének néhol az idegeire menve, máskor legnagyobb megkönnyebbülésére. Hiszen mindenki helyett tette mindezt. A saját élete - hát igen. Az minden körülmények között (jó esetben) a második helyen volt, vagy a harmadik, negyedik... A lényeg, hogy sosem lehetett Ő önmagának az első. Egyszerűen nem. El sem tudta képzelni, milyen lenne... Nem engedte meg magának.
Ezzel a hozzáállással jutott el életének 42. születésnapjáig. A jeles nap előtti hetekben már különös érzetei voltak. Egyszerűen olyan helyzetekben találta magát, ahol esélye sem volt mással foglalkozni. A sors olyan helyzetekbe hozta, hogy kénytelen legyen önmagára is szánni egy pici időt. Persze elég felületesen tette ezt, remek kifogásokat talált, hogy miért nincs most erre ideje. Természetesen mindig volt mellette valaki, aki épp akkor fontosabb volt számára önmagánál. Hiába - a pótcselekvés sem ismer néha határokat.
Születésnapján nem történt semmi rendkívüli. Szűk családja és barátai felköszöntötték, mint az elmúlt években mindig. Semmi extra. Csak valami olyan furcsa... Mintha lelassult volna körülötte minden... Az elkövetkező napok, hetek lassúsággal terhelt villám sebességgel követték egymást, paradoxonként ráirányítva figyelmét minden impulzusra, ami őt éri. Könnyűnek és határtalanul boldognak érezte magát ebben az időszakban, néha azt gondolta magáról, olyan, mintha ő maga egy szivárványszínű buborék lenne, játszva a fényekkel, színekkel, gyönyörködve az illanó pillanatokban.
Rá jött, hogy valóban, minden nap és minden pillanatban tudja működtetni a vonzás törvényét, minden megerőltetés, izzadtságszagú görcsös próbálkozás nélkül. Csak úgy - egész egyszerűen mennek a dolgok a maguk útján, úgy, hogy mindenki számára a lehető legjobb legyen... és így közvetetten valahogy önmagának is jutott egy kis jó...
Majd egyik nap már ébredéskor nehéznek, elgyötörtnek érezte magát. Egyre rosszabb lett a helyzet. Úgy érezte, hogy ő csak egy fölösleges teher a világban. Annak, amiket tett semmi értelme, nincs súlya, nincs semmi jelentősége. Buta, érdemtelen, üres. csak úgy van, benne a világban, de minek... Óráról órára rosszabbodott a lelki állapota. Olyan volt, mintha egy örvény húzná őt egyre lejjebb..
Mégis - ki vagyok én...?
Ki?
Honnan?
Miért?
Mikor ezek a kérdések megjelentek, már ujjpercein kapaszkodva bámult a szakadék szélén az alatta elterülő gomolygó mélységbe... vonzotta, húzta őt egyre lejjebb... egyenként engedte el ujjperceivel a képzeletbeli szikla peremét...
Zuhanás...
Üresség...
Lebegés...
Hiába várta a becsapódást - ami valószínűsítése szerint idegösszeomlás vagy valami hasonló materiális megnyilvánulást kap majd - egyszerűen nem történt SEMMI...!
Semmi...
Csak az ÉN...
És a két krampusz... (Kicsi gyermekkorától lakott benne/vele két krampusz. Az egyik fekete színű, hangos, erőszakos, parancsoló, hisztis, okoskodó, ravaszkodó, szinte állandósan idegeskedő, örökké dorgáló. A másik krampusz fehér. Csendes, halk szavú, kedves, visszahúzódó, mosolygós, nyugodt, támogató, pozitív, hittel teli, önbizalmat erősítő.)
Lebegésében rácsodálkozott két krampuszára. Mindketten a megszokott helyüknél valahogy előrébb álltak. Néma csendben. Egyikük sem szólt SEMMIt. Csak álltak egymás mellett...
Csend.
Így hármasban, egymást nézegetve lebegtek... Úgy gondolták mindhárman - némaságba burkolózva -, hogy ez egy egész klassz állapot, egy darabig kipróbálják, hogy így maradnak.
Kivárnak.
Megnézik, hogy MOST MI LESZ...?
Az időt legnagyobb sajnálatukra nem állt módjukban megállítani.
Elérkezett 2010.augusztus 20.
Alsónána... Galagonyatábor... 22:30
A fáknak árnyékot rajzolt a frissen nyírt fűre a telihold...
A félig fedett terasz alatt zenészek és barátaik könnytől homályos szemmel a sötétségbe révedve hallgatták, amint Bonyár Judit egy örmény népdalt énekelve varázslatot lebbent éteri hangján a különös éjszakába...
Szeretet...
Béke... Nyugalom... Elfogadás... Boldogságtenger... ebben lubickoltak mindannyian... Érezték, hogy valami történik. Nem tudták szavakba önteni, így egyszerűen csak átadták magukat érzeteiknek. Erről szólt ez az éjszaka...
Másnap mindenki ment tovább a számára kijelölt sorsösvényén. Tudták mindnyájan, hogy valami történt. Valami megváltozott. Tudták, hogy már sosem lesz semmi úgy, mint ez előtt. Tudták, hogy valami ÚJ kezdődött el...

Ő otthon a fényképeket nézegetve egyszer csak valami különös dologra lett, illetve lettek figyelmesek mindhárman.
Az egyik fotón, a háttérben van valaki...
De ki az?
...?
A fekete krampusz fehér krampusszal a felismerés örömtánácba kezdett...
Egy lélek önmagára talált!
Azon az augusztusi éjszakán valóban - megszületett CsiribiManó...

Azt mondják, ha egy ajtó bezárul, egy új, egy másik ajtó kinyílik előttünk...
Tornádólulu ...
Elbúcsúztak mindhárman Tornádólulut jellemző, már oly terhes dolgoktól, melyek súlyába majdnem mindhárman belerokkantak.
Akkor, ott Alsónánán Tornádólulu a kerti asztalra tette a zsákot, melyben az elmúlt évek következtetéseinek esszenciáját addig gyűjtögette, majd lassú léptekkel elindult az erdő felé... és beleolvadt a telihold ezüst fényével festett éjszakába...
CsiribiManó csak nézte Tornádólulu hűlt helyét...
Lassan oda ment az asztalhoz, két kezébe vette a zsákocskát, becsukta a szemét. "Köszönöm..." mondta mosolyogva és a lelke egyik rejtett zsebébe tette a kis csomagot. Felnézett és egy vékonyka utat látott maga előtt, ami mellet egy tábla állt - "JÖVŐ" felirattal. Megfogta egyik kezével a fekete, másik kezével a fehér krampusz kezét és elindult a hold fényével kivilágított varázsösvényen...

Csodák mindig is voltak... itt vannak mindennapjainkban... vezetnek bennünket, földi halandókat a JÖVŐ ösvényén...
Az ego és a belső hang...
A fekete és fehér krampusz... velünk vannak...
Egyik sem tud létezni a másik nélkül...
És ez IS így van jól...

Szerettel/CsiribiManó