2011. január 14. péntek - 01:21 | beküldő: Ábel
Egy csepp bölcsesség mesében elrejtve. Egy szép mese érdekesen értelmezve, vagy talán jól. Ajánlom mindenkinek. Jó szórakozást!
A király és a királyné, tehát szellem és lélek, gyermekre vágynak, egy lényben szeretnének egyesülni, de erre sokáig kell várniuk. A királynénak, a léleknek adják hírül elsőként a gyermek érkezését. A királyné fürdik, vagyis az elemében van, a vízben van, mely ősidőktől fogva az érzést jelképezi. Azért fürdik, hogy megtisztuljon, világosságot teremtsen, és egy ösztön, a béka, bejelenti a leánygyermek érkezését. Ez a lány, ez az új lélek, szellem és lélek egyesülésének kifejezése.
Miután a gyermek világra jött, király nagy ünnepséget tart. Tizenhárom bölcs asszony él a birodalmában, ám neki csak tizenkét aranytányérja van, így csak tizenkettőt hívhat meg közülük. A tizenkét bölcs asszony a kozmikus erők lelkileg átélt, tizenkét részből álló egységének képe, ahogy a tizenkét állatjegyben és a tizenkét hónapban is kifejezésre jut. Ezek számára a szellemnek és léleknek vannak is tányérjai. Szellem és lélek az egész erőiből táplálkozik, aranytányérokról veszik magukhoz ételüket, melyek olyan aranylók, mint a királyi korona, a szellem világossága. A tizenharmadik erőnek eddig sem a szellemben, sem a lélekben nincs tere, tehát nincs helye az asztalnál. Számára, aki kiegészítő erőként felébreszti az emberben a személyiséget, az egót, egyelőre nincs hely. Egy új léleknek kell létrejönnie ahhoz, hogy bevonja az egészbe ezt a tizenharmadik erőt is.
Amikor véget ér az ünnepély, a bölcs asszonyok megajándékozzák a gyermeket, de amikor tizenegyen elmondták (a szót hatályossá tették) ajándékaikat, hirtelen előlép a tizenharmadik. Mielőtt a kozmikus erők összessége befejezhetné működését, belép az EGO. Dühös, ez a tulajdonság csak emberi viszonylatban lehetséges, és a királylány, az új lélek halálát kívánja. Hogy örökre hunyjon ki a kozmikus tudata, és már csak az EGO, az én-tudat uralja, ami a halállal egyenértékű. Mivel azonban nem végezte be valamennyi erő a működését, a tizenkettedik, az utolsó kozmikus erő, a halált alvássá, a TUDAT elvesztését átmeneti öntudatlansággá tudja változtatni.
Tehát a királylány a jóslat szerint tizenötödik születésnapján megszúrja magát egy orsóval, és százéves álomba merül. A tizenötödik születésnapján, amikor a gyermek én-tudatos emberré érik, az érzékek világa és a test fordul, elalszik a kozmikus tudat az orsó szúrásától.
Az orsó az a kéziszerszám, amelyen gombolyítják a gondolatok fonalát. A lány tudatát elhomályosítja az énközpontú gondolkodás – és elszunnyad.
A királyi pár megrémül jóslat hallatán, és a király megsemmisíttet minden orsót az országban, nehogy bántódása essen a gyermekének. A szellem cselekszik, és megpróbálja meggátolni az énközpontú gondolkodást. De amikor a lány tizenöt éves lesz, a szülők egy ideig nincsenek otthon. Ebben az időszakban nem hat a szellem és a lélek befolyása, és a lány elkezdi felderíteni a kastély valamennyi termét és szobáját. Feltárja a szállását, vagyis a testét.
A végén a hercegnő eljut egy kis toronyszobába, a kis ajtóban van egy sárga kulcs. A lány elfordítja, és belép a szobába. Tehát végül feljut a fejhez, az értelemhez, mely eddig el volt zárva előle. De egy sárga kulcsocska van az ajtóban, nem arany, tehát csak látszólag készült a bölcsesség aranyából. Az értelem, nem az ész, az ismeret, nem a felismerés kulcsa. A lány elfordítja a kulcsot, vagyis az ajtó kinyitásakor eltorzítja a valóságot. Belép a kis szobácskába, ahol egy öregasszony ül és fon. A sors az, amely a gondolatokon keresztül hat. A királylánynak tetszik a fonás, és ő is ki akarja próbálni. Tehát megnyílik az értelemnek, mely azonban csak kis teret foglal el. A lány maga akarja kézbe venni a gondolatok szövését, a sors fonalát, és mivel még nem tud bánni vele, megszúrja magát, és elhomályosul a tudata. Elalszik és vele együtt álomba merül az egész udvartartás. A lovak mint az ősi tudás jelképei, a galambok mint a belső béke jelképei, a szellem tüze, és a szakács is beszünteti tevékenységét, aki a szellemi táplálékot készíti, aki az állatiból, az ösztönökből valami ehetőt készít, amit érdemes elfogyasztani. Elalszik minden szolgálatkész tündér is, és áthatolhatatlan tüskés sövény nő a kastély körül.
Megkezdődött az énközpontú gondolkodás. A fiatal lélek teljesen visszahúzódik értelmébe, és elszigeteli magát az egésztől; a tüskés sövény nő. Sok királyfi vonul fel, hogy megszabadítsa Csipkerózsikát. Az új szellem keresi az új lelket, mert csak szellem és lélek egyesülésén érhető el a tudatváltozás, a teljes tudathoz vezető út, mely az ego legyőzését foglalja magában. De még nem telt el a száz év, még nem érett meg az idő, és a királyfiak halálukat lelik a bozótban. Még a legnemesebbek sem érhetnek el semmit, még a lélek nem áll készen.
Amikor betelik az idő, és egy királyfi megint megpróbál áthatolni a sövényen, az magától szétnyílik, és rózsák sarjadnak ki belőle.
A rózsa a szerelem jele, gyökereivel szilárdan kapaszkodik a földbe, virágai azonban az ég felé törnek. A bozótost legyőzték, az én felett győzelmet arattak. Most a szerelem is a legszebb oldaláról mutatja magát. Csipkerózsika szellemi elidegenedése véget ért, beengedik a szellemet. Az csókkal ébreszti fel Csipkerózsikát. A szellem és a szerelem révén valódi tudatra ébred a megtisztult lélek. Az esküvő, tehát szellem és lélek végleges egyesülése bezárja a kört. A királyi gyermekből királyi pár lesz, és közösen uralkodnak elnyert birodalmuk fölött.
Részlet Kurt Tepperwein Tudattréning című könyvéből
- Ábel blogja
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
- 1260 olvasás
-
Hozzászólások
Datatrop...
Egyszer meglephet egy angyal, aki – míg alszol - reggelre elmosogatja. :)
Absztrakt történések megvalósulásáról is szoktam néha álmodozni (fantáziavilág kikapcsolódásképp). Értelmezésemben az életben történő csodák belepasszolnak a „szerencsés véletlen” magas nívójú eseményeibe. Alaphelyzetben nem a csodában hiszek, amikor célomat akarom elérni és a sült galambra sem várok. Van, amikor hiába tesszük a maximumot, összeomlani látszik a belévetett remény. Ilyenkor fogalmazódik meg: már csak a csoda segíthet. Igen, a hit az egészséges önbizalomból fakad önmagunk felé. A csoda tág fogalom, úgy tartom, hogy már maga a létezés, annak keletkezése és pontos működési rendszere is egy hatalmas csoda és emberi ésszel teljesen nem felérhető. Leheletnyi a határvonal a reális és irreális dimenzió között. „Okos ember mindig kételkedik” még akkor is, ha „a nagy kételkedésében egyszer csak állást kell foglalnia a felvetett kérdésben.” És ilyenkor jön az elfogadás.
diamyne :D
Még soha nem ébredtem arra, hogy az este mosatlanul hagyott edények reggelre csillognának. ezt nevezném én csodának. :)
Önismeretből fakadó magabiztosságot talán nevezném hitnek. Mert mikor szembesülök, egy új körülménnyel ahol helyt kell állnom, akkor nem a csodára várok, hanem hiszek magamban és nekivágok. valójában nem hiszek a csodákban, nem ámítom önmagam. Én mikor valamit el szeretnék érni, megteszek minden tőlem telhetőt, majd felkészülök kudarcra és sikerre egyaránt.
Álmodozni természetesen szoktam, de a realitások keretein belül. szóval nem álmodozom aranytojást tojó tyúkról.
Datatrop :)
A hit valahol remény a csodában. Veled még nem történt semmilyen “csoda”? Vannak példák arra, amikor az ember úgy ér el dolgokat, hogy hisz benne, érzi, hogy megvalósulhat (még akkor is, ha körülötte senki nem hiszi el, sőt ésszel mérlegelve saját maga sem tartja lehetségesnek), és mégis küzd, nem adja fel, majd a sok kudarc után belátja, hogy szélmalomharcot folytat, nincs remény, lemond róla, elfogadja azt ami van. És sokszor ilyenkor jelenik meg a “csoda”, és azt veszi észre, hogy megvalósult az álma… Nem mindenre megoldás a puszta értelem. A csoda nem csak a mesékben van… bár, úgy vettem észre, a meséket te is szereted.
Nem mindig elemzek esténként, de előfordul. Viszont, amint megjelenik egy élethelyzet, ami jó, ill. rossz hatással van rám, igyekszem azonnal “feldolgozni”, tudatosítani. A “legkeményebb diókat” kénytelen vagyok akár éjszaka is, mert addig úgysem tudok aludni, míg nem tisztázom magamban. Azt hiszem, többet is elemzek dolgokat, mint kellene. Ezzel nincs gond.
diamyne :)
A csodákban való reménykedésről nekem az a véleményem, hogy az, aki reménykedik, a csodában nem nagyon van toppon az elfogadásból és önismeretből. Ez egy önámítás. :D
Szóval ki szoktad hagyni az esti elemzést!? Reggel filozofálok, este elemzem! Reggelit vagy az estit, ha kihagyom, valójában egyhelyben topogok.
Datatrop
„Az elfogadás akkor jó, mikor olyasvalamivel szembesülsz, amit nem áll módodban megváltoztatni.” Így van, és néha akadnak “felismerhetetlen” dolgok is, amikor az okoz dilemmát, hogy az ember mikor lehet bizonyos abban, hogy azon az adott dolgon már – bármit tesz is – nem változtathat, amikor az üvegfalon élethűen átsüt a napfény, s többszöri “nekiütközés” után rájön, hogy a fal annyira vastag, hogy ha belerokkan sem elég ereje áttörni azt. Ekkor még mindig reménykedhet a csodában (mondjuk az égből lepottyanhat egy buldózer, ami segítségére lehet… :D )
Az esti lefekvéskör történő számvetéses stratégiát én is alkalmazom, viszont utóbbi időkben reggelre tolódnak ezek a dolgok, mivel általában, mire ágyba kerülök eléggé késő van és olykor olyan fáradt vagyok, hogy az alfaszint fénysebességgel mélyebb dimenziókba zuhantat. Egyébként rájöttem, hogy reggel érdemes korábbra állítanom az ébresztést, mert nem szeretek óraparancsra azonnal kiugrani az ágyból, másrészt, szeretem átgondolni aznapi teendőimet, érzéseimet, s igyekszem gondolataimmal vidám hangulatot, jó közérzetet teremteni különféle okokkal (afféle önmotivációs eszköz ez), ami egész nap végigjár, s nem utolsó sorban, leginkább ilyenkor születnek a legkreatívabb ötleteim, bármily jellegű megoldásaim.
A K.O.-s esetekről addig szoktam agyalni, amíg nem látom a kiutat, mondjuk egy átjárót egy másik (kevésbé göröngyös) útra...
Elolvastam az említett önéletrajzi blogodat is és azt gondolom, az élet igazándiból ilyen hozzáállással haladhat természetes medrében.
diamyne
Az elfogadás akkor jó, mikor olyasvalamivel szembesülsz, amit nem áll módodban megváltoztatni.
Igazad van, kell bizonyos szintű lelki érettség.
Jó kontra rossz napok. Én általában mikor lefekszem, átgondolom az elmúlt napom és megnevezem mi az, ami tetszett, ami miatt jól éreztem magam. És mi volt, ami miatt kellemetlen érzés fogott el. Majd jót és rosszat tudatosítok. :D Ezek apró lépések az önismeret útján, és a belső békéhez is közelebb jutok.
Én mikor azt érzem, hogy K.O. Van, akkor próbálom megérteni mi okozta (legyen külső vagy belső). És ha rájövök, akkor jön a változtatás. Van erre egy jó kis versem bedobom blognak.
Datatrop
„Tudatosságunk szintje határozza meg életünk fonalának görgetési szintjét.“ Ezzel egyetértek, viszont valahogy úgy vélem, van egy határ, ahonnan már a legmagasabb tudatossági szintünk sem kompetens irányítani szerepléseink folyamatát az élet színpadán. Ezért van például az, hogy mindent azért mégsem kapunk meg, amit szeretnénk, hiába mozgatunk „hegyeket“. Gondolok itt a sors-szerű történésekre.
A racionalitás kontra érzelmek. Jobb, ha e kettő tulajdonság elszívja egymással a békepipát – kompromisszumukkal érhető el a valódi harmónia. Hosszútávon egyikük kilengése sem célravezető, s az eredmény vagy túlfűtött káosz, vagy merev ridegség. Effektív megoldás az aranyközépút. Csipkerózsika elvarázsolódott érzelmei hullámaiban, s a stabil talaj hiányában megcsúszott a kezében az orsó és... A tudatosság felelősséget is jelent. Első sorban mindenkinek önmaga iránt (ehhez már kell egy bizonyos fokú lelki érettség, iq/eq). Tudatos gondolkodásommal felelős vagyok magamért és vigyázok arra, hogy ne „szúrjam meg ujjamat az orsóval.“ Elfogadás. Ez az amit még „olajozni“ kell sok esetben. Az embereknek vannak rossz és „madaratfogós“ napjai, de ha a kettő közepét sikerül úgy átlagban véve stabilizálni, az már szerintem elég jó eredmény. Valójában a belső béke megteremtése a valódi siker.
Milyen praktikus az informatika nyelve a lelki dolgok interpretálására. Eddig én közgazdasági nyelvezeten szoktam hasonlókat megfogalmazni, de úgy látom, van más terület is, ahol ilyen jól illusztrálható a téma tárgya. Az éretlen almát is csökkentett verzióban himbálgatja a szél a fán... Ideális terminus technicus. A gép is bizony lefagy, ha már nem bírja a megterhelést. Az ember is k.o. lesz ilyen esetben. Találó, mert előfordult már többször, hogy ilyen-olyan „lelki csapás“ után nagy lökőerővel kapásból ágynak döntött valamiféle betegség. Persze, semmi vész. Az öntudat valahol picit összefügg az óvatossággal. Valahol olyan vonást sejtet árnyalni, aminek köze van az önvédelmi mechanizmushoz, a valami rossz ellen való felkészülésre, mint amit egy preventív orvosi vizsgálattal teszünk egészségünk megőrzése érdekében.
diamyne
"mert mindig úgy véltem, hogy tudatosan csak bizonyos szintig görgethetjük életünk fonalát." - Tudatosságunk szintje határozza meg életünk fonalának görgetési szintjét.
"Másrészt, a racionalitást sem egészséges elhatalmasodni hagyni, mert teljesen háttérbe igázza az ösztönös, mélyről jövő érzéseket." - és itt van a kutya elásva. :) Itt a hiba, amibe Csipkerózsika is belesett. Tehát nem tud bánni az orsóval, és megsebzi magát. Szó szerint sebzi magát az az ember, aki nem tud bánni a gondolkodásával/racionalitásával." - tudatosság nem azt jelenti, hogy mindent a racionalitással oldok meg. az öntudatra ébredésem után szembesülök ezzel a feladattal. Fel kell ismernem hogyan "működöm" az életem minden területén. És szembesülök azzal, hogy vannak dolgaim, amiket nem fogok megérteni a racionalitásommal. DE tudatosítom létezésüket, és elfogadom. Valahogy rájövök, hogy a maga nyelvén "beszél" bennem mindenki és nem értik meg egymást. Az ÉN dolga/dolgom pedig az, hogy felismer/ek, tudatosít/ok, megért/ek, elfogad/ok, és végül irányít/ok. És nem hagy/om "veszekedni" őket. Tehát ezáltal megteremtem a belső harmóniát. És akkor léphetek tovább a következő megmérettetéshez fejlődésem során.
A "safe-mode" egyébként jobban tükrözi valóságot, ha a magyar megfelelőjével együtt használom. safe-mode, biztonságos mód, és magyarban használjuk a csökkentett verziót! Igaz? Ebből egyet alkotva - kicsit átértelmezve - kapom azt, hogy "csökkentett verzió, biztonsági módban". Ha megnézem az ember nem is tesz mást. Óvja a testét, táplálja, tisztálkodik, védi a környezeti hatásoktól, plusz egy két primitív műveletet elvégez.
Csakhogy az ember fejlődik ez által egyre több és bonyolultabb feladatokat kell ellátnia a "programnak", ráadásul egyre rövidebb idő alatt. Most ez egy idő után terhes a szoftvernek, és megoldásokat keres. az első hogy a hardverek működését fokozza, természetesen a hardver kárára, egyben sokszor nem is alkalmas kellően kezelni a fokozott teljesítményű hardvert, természetesen ezzel mérhetetlen és visszafordíthatatlan károkat okozva.
A második az, hogy belebukik a fokozódó problémák megoldásába és elkezd önzáródó algoritmusokat gyártani, és egy idő után lefagy, természetesen ezzel ugye mondanom sem kell mérhetetlen károkat okozva szoftveren és hardveren egyaránt.
A következő pedig talán az, hogy elindítja az átalakulást a teljes verzió irányába, és szépen átprogramozza/ ápgrédeli magát.
Datatrop
Mert amíg azt hiszem, hogy én a gondolat vagyok, addig nem tudom őket (mármint a gondolatokat) irányítani."
Amennyiben jól értelmezem szavaid mondandóját, az ember (amennyiben eljutott ön-tudatra ébredési képességének megfelelő szintjére) ráébred arra, hogy neki kell irányítania életét és nem a gondolatokra bízni a "gyeplőt".
Tudatosan élni... azaz, magunk irányítjuk saját gondolatainkat (ha ezt értjük az ön-tudat alatt). Eddig rendben is volna, ám őszintén szólva, ami az életünk irányítását illeti, itt szoktam picit megtorpanni, eltöprengeni, mert mindig úgy véltem, hogy tudatosan csak bizonyos szintig görgethetjük életünk fonalát. Másrészt, a racionalitást sem egészséges elhatalmasodni hagyni, mert teljesen háttérbe igázza az ösztönös, mélyről jövő érzéseket. Na de, végülis itt lép érvénybe a szellem, lélek és egó hármas, kiegyensúlyozott egységének szüksége.
Az elnevezésből úgy tűnik, a "safe-mode"-ban szaladgáló emberek is valahol biztonságban ("lelki szkafanderben") vannak megérésük pillanatáig. (ez megnyugtató).
diamyne
Tudja, nehéz erről írni, mert ezekre a dolgokra nincs kellő hangsúly fektetve. Az egész a felismeréssel kezdődik! Mikor már kellően érett a személyiség, felismeri, hogy Ő nem a gondolat, hanem aki gondolkodik! Mert amíg azt gondolja valaki, hogy ő a gondolat, ott addig nem beszélhetünk ÖN-TUDAT-ról. És mért érdekes ez? Mert amíg azt hiszem, hogy én a gondolat vagyok, addig nem tudom őket (mármint a gondolatokat) irányítani. Amíg a fejemben nem rendezem le azt az elváltozást, hogy az ÉN hordja a nadrágot, addig a gondolataim uralkodnak felettem. És a gondolataim 100% énközpontú. Én meg végig nézem, ahogyan lepereg az életem előttem. Úgy is szoktam mondani, hogy safe mode-ban futnak az emberek, az öntudatra ébredés előtt.
A békakirály a felismerésről szól. A Holle anyó pedig az ok-okozat törvényéről.
Datatrop
Csipkerózsika 15 éves korában jutott az álomvilágba, ami ténylegesen a kamaszkor fázisa. Stimmel, mivel ebben a korban az ember elkezd lázadni, valamilyen szinten önállósodni akar, új dolgokat tapasztal, s ki akar törni a régi burokból, kezdi felfedezni önmagát. Arra a szintre, amikor az Én az egó uralmát akarja kerékbe törni, saját tapasztalatból kiindulva, csak évekkel később jut feljebb az ember (bár, ez lehet egyénileg változó, mivel vannak korán és későn érő típusok). Az a véleményem, hogy ezt a fejlődési folyamatot és annak hosszúságát jócskán befolyásolják a külső körülmények, a kívül megélt felismerések.
“az ÉN az EGO-val azonosítja magát “ Az ego. “Én, egyéniség”. Megkerestem az egocentrizmus pontos jellemzését: “a viselkedés, melynek során az egyén csakis a saját szemszögéből képes látni a dolgokat és nem képes mások érdekeire odafigyelni.”
“Az én és az ego egyidejűleg egységet és ellenpólust is képez. Az ego elválasztja az ént isteni voltától. Ez egy akadály, melyet le kell küzdenünk. Ez arroganciánk eredete. Ez az egységből való visszahúzódás, belépés az egyedüllétbe.”
A lélek. “Az emberben az életnek és a személyiségnek a testtől független létezőként képzelt hordozója. Az ember belső valósága.”
A szellem. “Az emberi lényben megnyilatkozó isteni szikrát „szellemi jelenlétnek” nevezik... legegyszerűbb, legtisztább, legbensőbb aspektusa az emberi szellemnek, a megtestesült legfelsőbb jó, az alapvető szépség..., amely képes arra, hogy megoltalmazza a lelked és a tested.”
A fentiekből sem nehéz kikövetkeztetni, hogy az egóval azonosuló személy egoistává válik, önzőként csak saját magára gondol minden tekintetben. Úgy gondolom, ez az én-központúság legalsó lépcsőfoka. Van, hogy az ember többször “(pót)vizsgázik”, kezd “új életet” tanulva azt, mire végre sikerül elérnie a lélek-szellem-egó optimális, megrendíthetetlen egyensúlyát. Szóval, amíg nem adjuk fel, van értelme, a kitartást – mint általában – siker koronázza.
Békakirály egyik kiskori kedvenc mesém, a Holleanyót is ismerem. Mindennek kontextusában még további két mese jutott eszembe, amit hasonlóképp lehetne “szellemi szinten” kidolgozni, átértelmezni: Óz, a csodák csodája, illetve Alice Csodaországban… “...és végül a 19 éves Alice meglelé önmagát, s elindul az Élet útján, hogy beteljesítse azt, amire hivatott."
diamyne
Ez a mese a fejlődésről szól elsősorban, amit az énközpontú gondolkodás tesz lehetővé. Tehát az énközpontú gondolkodás a szükséges rossz, ami elvezet engem önmagamhoz. Ez megjelenik kb. a 12 életév körül az emberben (mármint az énközpontú gondolkodás, ami egyenlő az álommal, mert ÖN-TUDAT-om nincs/alszik). Tehát ez a kamaszkor, igaz? Mit tesz az az ember, akire az énközpontú gondolkodás jellemző? Természetesen önmagával foglalkozik. Pontosabban keresi önmagát. Először kívül. Természetesen évek múlnak el, és azok változásokat hoznak. A "kamasz" rengeteget tanul az élet minden területén. Tanulása, fejlődése közben eljut, arra a szintre mikor elkezdi önmagát keresni önmagában! És akkor egy csomó felismeréssel gazdagodik, ami belső változásokat indítanak el. És kezdi lebontani az ÉN magáról a dolgokat. Csakhogy az utolsó az EGO (énközpontú gondolkodás) ami eddig elhozott nem adja könnyen magát. Az ÉN felismeri, hogy a további fejlődés csak úgy lehetséges, ha megváltoztatja gondolkodását, tehát fel kell, hogy hagyjon az énközpontú gondolkodással. Eddig a pontig mindenki eljut függetlenül attól, hogy tudatosodik benne vagy sem. De a változtatás van, akinek nem sikerül, van aki "kamaszon" hal meg, van aki belerokkan, és van akinek sikerül, tehát átmegy ezen a belső személyiségi átváltozáson. Folytatnám azokkal, akiknek sikerül. Az énközpontú gondolkodás egy jelenség, ami úgy ölt formát, hogy az ÉN az EGO-val azonosítja magát (tehát még nincs ÖN-TUDAT-ánál). De mikor az ÉN felismeri, hogy ő nem az EGO, hanem felismeri önmagát, akkor a személyiség átalakul. És az ÉN kibújik az EGO-ból. És ÖN-TUDAT-ra ébred, mely fiatal ÖN-TUDAT-ra ébredt ÉN újból tanulnia kell, hogy felfedezze a világot, amiben eddig élt, mert még semmit nem tud róla. ÉS őket nevezzük tudatos emberi lénynek. Akikben az ÉN uralkodik minden belső léleklakója felett.
Erről szól ez a mese.
Van a könyvben még két mese: Békekirály és a Holle anyó.
Datatrop
Érdekes a feltárásod, logikus, egy másik megközelítésből. A történet valóban az egót helyezi reflektorfénybe, ami az én megoldásomból teljes mértékkel kimaradt. A személyiség egészéhez, - ahogy (jól) írod - szükség van erre az alkotóelemre is, ami a mesében ugye negatív keretbe került, mert a mérleg nyelve jelentősen ennek irányába billen. A cél tehát, létrehozni az egyensúlyt a belső én stabilizálásával, azaz feloldani a tüskéket Szellem - lélek - test - egó egyenjogúság. A vonzás törvénye értelmében éppen azt vonzzuk magunkhoz, amire fókuszálunk, még akkor is, ha ezt elkerülés céllal akarjuk tenni. Első benyomásomat írtam, ami eszembe jutott, s most úgy tűnik, tudatalattim valahogy csak a pozitív mondandót emelte ki csavarral a meséből (alternatív értelmezéssel az egót messzire kikerülve), mint prófétikus eszközt, mellyel a történet "mérlegének" elmozdulási fokát szeretné kiegyenlíteni... aminek eredményeképp a szellem és a lélek együttese uralkodhat a birodalmon, szavaiddal élve: "vagyis önmagán"... és igen... utólag (általad) kiegészítve: egészséges korlátok között tartva az egót.
Mondjuk autoritatív módszerekkel... (de ez már a mese következő része lehetne)
Jó példa e mese, alapos átalakulás kell a gyötrelmes küzdelmek utáni felismerés után, de reméljük a valóságban ez nem kell, hogy száz évig történjen... Bár, igaz, a fejlődés, mint változás állandó.
diamyne
De a legfontosabb elemről nem írsz, amiről szól valójában a történet. Az EGO. Az álom a szimbóluma az énközpontú gondolkodásnak, mikor az ego uralja az ént. És az EGO a gondolkodáson keresztül uralja az ÉNt. A valódi ÉNt az EGO elaltatja és tüskével veszi körül gondolkodás eszközén keresztül hatva, mivel a valódi ÉN az egóval azonosul. és a valódi ÉN nem kel fel magától, meg kell érnie a személyiségnek ahhoz, hogy az ÉN ne azonosuljon az egóval, tehát leváljon. De ez egy nagyon gyötrelmes küzdelem utáni felismerés miatt megy végbe az érett személyiségben És utána Én, ego, személyiség együtt uralkodik a birodalmon, vagyis önmagán
Datatrop
ahogy olvastam a történetet, valahogy egyből ráéreztem a lényegére, és szeretem a szimbólumokat, melyeket az író is olyan művészien alkalmaz.
Csipkerózsikának a fenti történet szerint egy mély lelki fejlődésre volt szüksége ahhoz, hogy ne egy művileg kialakított, hanem egy minőségi boldogságban méltóképp vigye tovább szülei hagyatékát, királyi vérvonalának sorsát. Mint ismeretes, az élet (nem csak a mesében) azt a körülményt hozza, ami biztosítja nekünk azt, ami éppen a javunkat szolgálja. A befeléfordulás maga az álom, ami a valós életben lehetne meditáció is. Ahogyan az iskolaév kezdetén sem kapunk bizonyítványt, mindennek meg van a maga ideje. A megváltó királyfinek is sok veszélyt kellett átvészelnie, akadálypróbákat kiállnia, míg hetedhét országból útrakelve meglelte az alvó hercegnőt. Nyilván az ő belső (szellemi) alkímiája ezzel érte el fejlődésének legmagasabb fokozatát. A szellem és lélek megfelelő szinten találkozhat együvé, mint két mágnes, ahhoz, hogy elérhessék valódi küldetésüket.
"A rózsa a szerelem jele, gyökereivel szilárdan kapaszkodik a földbe, virágai azonban az ég felé törnek." A gyökerek így elég mélyek az egymás iránti feltétel nélküli bizalomhoz, a mondat másik fele pedig arra utal, hogy fejlődésük nem áll meg, tovább folytatódik, immár közösen, egymás mellett haladva az úton.
diamyne
Természetesen a könyv többi részét könnyebben megértettem és értelmeztem, de valahogy ez a rész kicsit emberpróbáló. Nem könnyű megérteni mit is akar az író közölni. Bátrak aranya a szerencse.
Datatrop
Köszi az ajánlót, lehet el is olvasom.
Hasonlóképp gondolom én is, így teljes a kép... a fejlődés embert próbáló folyamatában önismeret a jutalom, a hit szíve az akarat, és... még a szerencse is javarészt a bátraké... bizony.
diamyne
Régen olvastam ezt a könyvet, és bevallom ezt a részt nem értettem, még magam is át nem mentem azon a fejlődésen, amin Csipkerózsika. A könyvet ajánlom mindenkinek.
Még én hozzátenném a felsorolásodhoz az önismeretet, az AKARATOT, és a BBÁÁTTOORRSSÁÁGGOOTT!!!!! Ezek nagyon fontosak. (valójában minden fontos)
Szia
Datatrop, nekem nagyon tetszik ez az én-központúságra "átreflektált" mese. Köszönöm, hogy olvashattam.
"Még a legnemesebbek sem érhetnek el semmit, még a lélek nem áll készen." Hát igen, itt van a kutya, azaz a kulcs elásva. Valahol én is úgy érzem, életünkben minden óramű pontossággal történik.
Mindössze türelem... kitartás... türelem a megoldás, na és persze folyamatos fejlődés, hit, optimizmus és mindehhez jó adag erő és szerencse.