Rá kell ébrednünk, hogy a szeretet nem mindig menti meg azokat, akikért küzdünk.

Az intenzív osztályra belépve és meglátva Öt, úgy éreztem megnyílt a lábam alatt a talaj és zuhanok, zuhanok, zuhanok. Azt gondoltam bárcsak cserélhetnék vele, bárcsak átvehetném a fájdalmát. Az orvosok legyintettek rá…. reménytelen eset, árulván el az arcmimikájuk által. Elhagyatott lelki állapotomban Én még megköszöntem a tapintatlan információt. Az igazság fáj. Édesanyám feküdt az ágyon szinte felismerhetetlen állapotban. Súlyos szívoperáció után, ami nem volt komplikáció mentes. Erős volt és a 3.-hét után elhagyta az intenzív osztályt,” az orvosok nagy meglepődésére” igaz csak pár emelettel költözött le. Végig mellette voltam, a betegsége kiderülésénél és „sajnos” a távozása idejénél is. A küzdelme „küzdelmünk” 5-évig tartott, hol, jobb, hol rosszabb időszakokkal. Sokszor fogytam el, de mindig próbáltam vidám, pozitív dolgok irányába terelni a gondolatait. Volt egy nagyon kedves barátom, aki végig mellettünk állt. Nélküle elvesztem volna. Kirándulni vittük édesanyámat, minden reggel öleléssel ébresztettük, minden fizikai munka alól mentes volt. Próbáltuk a SZERETET minden formáját, átadni éreztetni. Talán ez az, ami itt tartotta Öt ilyen súlyos szívbetegséggel, és hát az Ö állapotában ilyen hosszúnak mondott ideig is. Mindig itt lesz velünk még szeretni tudunk...csak nem élvezhetjük a társaságát, nem láthatjuk kedves barátságos arcát.
„Az emberi testben száztrillió sejt van. És az én testem minden egyes sejtje szeret téged. A sejtjeink sorban elhalnak, és újak születnek helyettük, nekem pedig minden egyes sejtem még jobban szeret, mint a régiek. Ezért szeretlek minden áldott napon jobban, mint egy nappal korábban. Ez tudományos tény. Miután meghalok, elégetik a testemet, a hamvaimat magával viszi a szél, és szétteríti a földön, ott leszek a fákban és a csillagokban. Akkor majd mindenki, aki belélegzi azt a levegőt, látja az abból a földből növő virágokat, vagy felnéz azokra a csillagokra, emlékezni fog rád, és szeretni fog téged, mert én annyira szeretlek.
Minden egyes alkalommal az orvosok mondták, hogy bármikor bekövetkezhet a halála, a szíve nagyon rossz állapotban van. Ami 5-év után jött el. Egy gyönyörű szépnek induló napon. Ezen a napon jól volt, az ebédet is közösen készítettük el. Ebéd után pihent. Én addig olvasgattam, kint nézelődtem az udvarban és egyszer csak mintha eggyé olvadtam volna mindennel, lelki béke, leírhatatlan nyugalom és boldogság kerített hatalmába. Akkor és ott mért éreztem ezt, nem tudom. Bementem a szobámba ahol édesanyám pihent, nem aludt csak feküdt felkapta a fejét, hogy annyira szédül ez volt az utolsó szava, felhörgött és elment… Gyorsan rátettem a lélegeztetőt. Tettem, amit ilyenkor kell. Nem segített az újraélesztés sem. Nehéz, terhes időszak volt, végig nézni egy „50-éves anya” az édesanyám leépülését, imádkozni minden este, átvirrasztani sok-sok éjszakát, mindig arra eszmélni, hogy megint a sürgősségin ülünk, reménykedni, bízni, alkudozni, és fohászkodni az Istenhez…és végül elfogadni azt, ami elfogadhatatlan és élni tovább az életet, új emberként. „Az ember az omladékban is a régi épületet látja. A virág csak virág, ha elhervad is. Az álom szép, ha elszállott is...”

Címkék:

Hozzászólások



*

Vesztettem már el szülőt, úgyhogy tökéletesen átérzem, amiről írtál. Részvétem...