I never give up!

A minap ültem a vízparton és az elmúlt fél évemről gondolkoztam. Magamról, az életemről, a körülöttem lévő emberekről.

Talán mindenkinek az életében kell egy mélypont, amikor úgy érzi, hogy minden kilátástalan. Pedig nem! Ekkor jössz rá igazán, hogy mit szeretnél, ki a fontos, mik a céljaid. Amikor zuhansz lefelé a szakadékban,van még aki segítő kezet nyújtana, de Te nem fogadod el. Aztán megérkezel összetörve, ücsörögsz a mélyben és közben sírsz, hisztizel és mindenki mást okolsz azért, mert lezuhantál.

Egy darabig még nyavalyogsz, aztán rájössz, hogy nagyon unalmas lenn egyedül. De pont ez az egyedüllét kell ahhoz, hogy gondolkodj, megismerd önmagad. És ha ezt megteszed, akkor már nem is vagy egyedül, mert egy valaki mindig veled lesz. Saját magad! Saját magadra mindig számíthatsz, akármi történjék is! És ne felejtsük el, ő ismer Téged a legjobban.

Tehát két dolgot tehetsz a mélyben ülve: vagy ottmaradsz és várod, hogy majd valaki arra járjon és segítsen vagy leporolod a ruhád és elindulsz felfelé, méghozzá a jó úton. Ha az utóbbit teszed, akkor biztos lehetsz, hogy mindig mindenhonnan ki fogsz tudni jönni.

Amit megtanultam, hogy nem várhatjuk mástól a megoldást, a saját életünkért, saját magunk vagyunk felelősek. Ezt ha belátjuk, ha nem, akkor is így van. Minden hozzáállás kérdése. Most már azt mondom, hogy kell ez a pokol bugyrában való lét, mert utána mindent sokkal jobban látunk és tudjuk, hogy mit szeretnénk.

Az úton felfelé lesznek társaid, akikkel találkozol, beszélgetsz velük. Egy darabig Veled tartanak, aztán elhagyjátok egymást, mert másik felvezető útra léptek. De ami biztos, hogy mindenki életében van 2-3 olyan ember, akik már előrébb vannak vagy épp fenn várnak, mert hisznek benned. Te időnként őket bántod meg a leginkább, őket szidod. Aztán megérted, hogy ők nem tehetik meg a lépéseket helyetted. Viszont bíznak és hisznek benned és mindig melletted fognak állni!!!

Én is épp felfelé tartok, látom, hogy mit miután kell tennem, tudom, hogy melyik sziklára tudok fellépni, azért hogy a végén teljesen fenn legyek. A múlttal nem foglalkozom már, mert felesleges. Azt teszem, amit eddig nem tettem: ÉLEK és közben haladok a céljaim felé!
Amit mindenképp megtanultam, hogy a legfontosabbak az emberi kapcsolatok, a kommunikáció, hogy legyünk
nyíltak, segítőkészek, adjunk szeretetet, de talán a legfontosabb, hogy bízzunk és higgyünk magunkban!!!!!

Címkék:

Hozzászólások



Érdekes.

A minap jöttem rá én is erre,vagyis inkább úgy mondanám, hogy mostanság kezd tudatossá válni bennem.

Soha senki nem fogja megmondani, hogy nekem mi lenne a jó, hogy mi az én utam. Magamnak kell kitalálnom, nekem kell megtalálnom. Mert lehetnék "szolga" is, aki egész életében valakinek az irányítása alatt áll. Ez sokkal egyszerűbb,könnyebb, mert nem kell se gondolkodni,se sokat fáradni vele. Viszont, ha a magam ura akarok lenni,akkor azért rengeteget kell tanulni, fejlődni. Ez utóbbi lenne a helyes út. DE.. most jönnek a kifogások. :D Hogy az előbbi meg sokkal könnyebb. Na igen,de fel kell tenni magamban/magunkban a kérdést,hogy mik akarunk lenni, mit akarunk elérni az életben.

Itt egy részlet egy blogbejegyzésből még 2009-ből. Remélem nem lesz baj belőle, ha bemásolom.
"A legeslegfontosabb döntés, amelyet meg kell hoznod életed során, a következő: ok akarsz lenni vagy okozat? Ha az okot választod, akkor te irányítod a dolgokat. Ha okozat — akkor beletörődsz mindenbe, amit a sors rád mér.
Ha úgy döntesz, hogy inkább ok szeretnél lenni, akkor te leszel életed főhőse, ha beéred az okozatsággal, akkor a kívülálló néző szerepére kárhoztatod magad. " (http://www.thesecret.hu/ok_es_okozat_anett)

Igen. És meg kell állnunk egy pillanatra, és el kell döntenünk,hogy melyiket szeretnénk. Ha a válasz egyértelműen az, hogy én akarom irányítani a saját életem, akkor azonnal fel kell állni a gödörből, ha éppen mély ponton vagyunk, és cselekedni kell. És abba kell hagyni a nyavalygást, a mentegetőzést, a kifogások keresését.

Nem könnyű,de nagyon remélem,hogy csak elindulni nehéz. Viszont nekem ez sem megy egyszerűen. :S De megpróbálom,mert muszáj felállni.

És csak egy kis kitérő. Minden álmom, hogy eljussak a Grand Canyonhoz, évekkel ezelőtt eldöntöttem, hogy geológus leszek. De mostanában úgy vagyok vele, hogy lehet nem is ezt akarom. Ha mélyponton vagyok állandóan azt hajtogatom magamnak,h soha nem szabad feladni. És pont tegnap este gondolkodtam azon, hogy mégis végig kellene csinálnom, és geológusként kellene majd elhelyezkednem, akármennyire is nehezemre esik a tanulás. Aztán ma fellépek az oldalra, és mit látok?? I never give up blogcímet és mellette egy képet a GC-ről,ami a háttérkép a telefonomon ráadásul. Mondom ilyen nincs. Akkor ez egy jel?? És mivel én mindig is hittem az ilyen jelekben, ez most pont jókor jött. Úgyhogy köszönöm az írónak! :)

Szép Napot! Még ha olyan borús és esős is, mint itt Debrecenben.