thesecret.hu

Amikor letöltöttem a Revolver című filmet és teljesen zavartalanul megnéztem, tulajdonképpen az akciós rendezés, főként a gyors tempó és ma divatos filmvágás, az időrend be nem tartása, velős tömörítés „majd kitalálod mi történt, amit nem mutattak képkockákon” típusú kisebb fejtörők miatt szinte alig értettem, miről szól a film, nemhogy az elhangzott mondatokat nem tudtam továbbgondolni, de még maga az akció folyamatát se tudtam követni. Viszont ezeket nem tudom igazi negatívumként felhozni a filmmel kapcsolatosan!

Mert ma már minden filmet, amivel a rendező nem akarja a teljes bukását szélsőségesen „öngyilkos” módon (ami a rendezői pályafutást illeti) kockáztatni, kénytelen ilyen, a felszínes néző többség gondolatait, intelligenciáját, egyéb izgalmi igényeit lekötő trükkökre, húzásokra, tömörítésekre, felpörgetésekre építeni a film eseményeit. De meg kell mondjam, hogy ezek az apró zavaró tényezők a film értékét nem csorbítják.
A film lényegi mondanivalója, a fizikai történéseken túli, tehát metafizikai mondanivalója meglepően és kimagaslóan: helytálló és bővelkedő! Már többször megnéztem, megnéztük és egyre több momentumában keresem a mögöttes tartalmat, amiről azt mondhatom, hogy ha valaki neki áll ezt a filmet metafizikus szemmel és szellemmel nézni, akkor az egóról, árnyék-énről, és az ez okozta problémákról, mint pl. agresszió, félelmek, világi gondolkodás = életnyerési rögeszmék, sok alapvető igazságot találhat meg. Természetesen mindenkinek javaslom hogy némi metafizikai tájékozottsággal üljön neki a filmnek. Vagyis: a film magában sajnos nem tud felébresztő hatású lenni, szó nincs arról, hogy bármilyen hosszas metafizikai kutatást és elmerülést pótolhatna. Jól példázza ezt, hogy magát a forgatókönyvet eredetileg Luc Besson írta, de minden a cége által megkeresett film-stúdió, stáb, kritikus stb. elutasította és egyszerűen rossznak, érthetetlennek tartotta.
Végül a véresebb Jean d’Arcot és az Ötödik elemet is rendező, francia Luc Besson az angol Guy Ritchievel megrendezte a később sem kasszasikerré, sem nézetté nem vált Revolvert.
Egyik rendezőről sem feltételezem, hogy különösebben metafizikai gondolkodású lenne. Az a gyanúm, hogy a történet eredeti írója a közönség előtt ismeretlen, de ez csak az én véleményem és a film szempontjából lényegtelen.

Az interneten tájékozódva arról, hogy egy átlagos, metafizikát nem ismerőre hogyan hat ez a film, azt kellett tapasztaljam, hogy egyáltalán nem érzékelik a súlyát. A belső vitákat, az egóval való leszámolást közhelyesnek ítélik. Nagyon találóan megnevezi ezt a problémát (általános jelenséget) egy a film végén nyilatkozó pszichológus (?), aki azt mondja, sokan nem is tudják, mi az ego, és fogalmuk sincs, hogy bennük hogyan működik.
Ezzel én is így voltam régebb, a metafizika megismerése előtt. Persze, hogy érdekesebb volt, és nagyobb élményt, Lilith-gerjesztést (!) jelentettek a skizofrén gyilkosos, meghatóan borzongató filmek. Főként ahol a negatív szereplők is mindig vonzóak, sármosak, karizmatikusak, irigylendőek voltak. Míg a Revolver minden korszerű rendezési húzása ellenére egyáltalán nem alkuszik meg, szerencsére. A maffia-főnök kiszedett szemöldökétől, szolárium jeleneteitől sokan undorodnak, kiábrándulva a filmből, és fel sem merül bennük, hogy az az ábrázolás, pontosan, hogy egyszerre teljesen életszerű és karikatúra-jellegű, pont úgy, ahogy mi metafizikusok látjuk a világot, egyre teljesebb valóságában. Mi pont ilyen csúnyának és visszataszítónak látjuk a guminő, vagy épp kirakatbaba csupaszságúra leszőrtelenített, festékes arcú, lakkos hajú, lakkos körmű trendi sztárokat, akiknek a kisugárzásától kellemesen kábulnak a karma-vezetettek.
Azt gondolom, a filmtől pont azért irtóznak sokan, mert spirituális valóságot mutat. Nem misztikusat, nem művészit. Nem sminkeli át szebbre, amit a sok világi gondolkodású szórakozásból csúfra, giccsesre sminkel. Nem visz túlzásba semmit, amit képileg ábrázol.
Találtam nagyon pozitív kritikát is a világhálón, ott művészinek is nevezik a filmet. Én csak azt tudom mondani, bár, valóban ilyen lenne a művészet. Ilyen kellene legyen. Ez a film tényleg a valóságot ábrázolja, metafizika igazságokat tud közvetíteni, megfogalmazni és nem hagyja a nézőt megoldás nélkül. Messze túl van azon, hogy csupán egy kemény „társadalom” kritika legyen. A társadalommal nem is foglalkozik, a bűnözői rétegből mutatja meg mindannyiunk nagy problémáját, életveszélyes sors-rontóját: az egót.
Ez a film kimondja, hogy a félelmek, a fóbiák és a fájdalom (!) mind az ego tevékenysége, rejtekhelye. És szerencse, hogy ilyen hollywoodias, casino-s, alvilági környezetben teszi mindezt, hogy végre már testközelben érezhesse magához az igazságot a kelet misztikus vágytalanságában és egotlanságában, mint wellness hotelben kéjelgő és steril fürdőkbe szállított, élő iszapban meg-meg mártózó nyugati ember. Aki számára teljesen jól megfér egymással a jóga érzéketlen, kellemes nyugalma, az önzetlenség meditatív átélése és a jóga-misztikával, pálma-levél misztikával való világi kufárkodás, és a Harcosok klubja című skizofrén témájú film által kínált megoldás a világi malomban való taposásban felgyűlt gőz kiengedésére a legmegfelelőbb, ha maga Brad Pitt az árnyék-énünk, aki kiéli azokat a devianciáinkat, amelyeket kényelmes öltönyös-robotmunkázóként nem tudunk, pl. hősnek érezni magunk, amiért pisztollyal fenyegettünk meg egy egyetemi hallgatót, hogy az jobban tanuljon... Pisztollyal fenyegetős nevelő szándékú fenyegetés történik a Revolverben is, csak éppen az egyáltalán nem annyiról szól, hogy valaki még nagyobb koponya legyen az egyetemen, és még inkább nem arról, hogy a beavató mester mekkora állati laza, irigylendő, bőrdzsekis, napszemüveges figura, hanem a Revolver esetében egyértelműen a beavatandó személy körül forog minden, és mint már sokszor írtam: az ego, az árnyék-én legyőzéséről.
Mielőtt bárkit összezavarnék a Harcosok klubja című filmet illető negatív kritikámmal, szeretném leírni, hogy láttam többször a filmet, "világi koromban" :lol: nagy kedvencem volt, és tudom, hogy szegről-végről az a film is az árnyék-én legyőzését akarja megoldásként bemutatni, csakhogy ezzel a kísérletével teljesen megbukik, mert megtesz egy olyan megalkuvást, amit a Revolver nem. Először is a Harcosok klubjában a főhős és árnyék énje két szereplőre oszlik, és az árnyék-ént végig pont úgy ábrázolják, ahogy az saját magát láttatni akarja, kigyúrt, jóképű, vagány pasasként. És lássuk be, amíg az emberek így tekintenek az árnyék-énjükre nem biztos, hogy le akarnak vele számolni bármikor is. A Harcosok klubjában különben is csak azért számol le végül a főhős, mert úgy érzi a másik figura túl ment egy határon, elszabadult. A Revolver nem tesz ilyen pszichologizáló, árnyék-énnel, egoval barátkozó-haverkodó engedményt. Nem sugall olyat, hogy az árnyék-én segítségével de jó is volt néhány őrültséget és balhét megcsinálni. Az árnyék-énnek egy lépést sem enged. Pont azt mondja ki a Revolver című film, hogy csak akkor kezdődik igazán a szabadság, az élet, ha az egonkat legyőztük. És ezen a lényegi ponton ellentétes az ego-témájú, sikeresebb filmekkel.
Ilyen sikeresebb film az Észvesztő is, ami szintén kedvencem volt a Harcosok klubja mellett. Bár, az Észvesztőben nem ábrázolnak egyértelműen belső árnyék ént, de a két, látszólag ellentétes természetű, karakterű, kilátástalan életű, fiatal nő baráti párosa végső soron pont azt mutatja, amit a Harcosok klubjában a skizofrén, kettős személyiségű főhős barátsága árnyék-énjével. Egy félénk ember életében megjelenik a gátlástalan, akivel minden őrültséget megélhet. És a végkifejlet is ugyanaz: a vagány végül átlép egy határt, túl erőszakossá válik, és a félénk le kell állítsa, szembe kell szálljon vele. A hiba ugyanaz. Az árnyék-ént egy határig engedi. Tulajdonképpen az egóról szóló filmekben kiemelkedik a férfias elemi erők harmonikus megélésének problémája, amire sem a Harcosok klubja, sem az Észvesztő nem mutat megoldást, csak azt a pszichológusok által is preferált kezelést, hogy egy darabig jó őrültnek, felelőtlennek, gátlástalannak lenni, és aztán abba kell hagyni. Néha, az ilyen a témájú filmek mutatnak még esetleg annyit megoldásként, hogy a félénk főhősök aztán egészségesen bátrakká válnak, de sajnos mindig beleesnek abba a hibába a rendező, forgatókönyv írók (?), hogy a negatív, vagány, erőszakos figurákat vonzóbbnak ábrázolják, szabadabbnak, erősebbnek, intelligensebbnek, divatosabbnak stb. Így végül mindenki szívében nyitva hagyják a kiskaput egy kis egoista vadságra és őrültségre. Arra, hogy néha milyen jól esik sztárnak és vagánynak képzelni magunk. Egy kicsit felelőtlenkedni, sminkelni, fagyizni, magunkat mutogatni a csinos ruháinkban és egy kicsit hódítgatni, egy kicsit játszani, egy kicsit titkolózni, egy kicsit füllenteni, egy kicsit gonoszkodni. Egy kicsit letérni az útról.

Kedvenc momentumaim a Revolver című filmben:
„Sam Gold, nem ismer bocsánatot, nem ad második esélyt” – Sam Gold nem egy személy, hanem a világi elvek összessége. Nem ő nem ad második esélyt, hanem a főként világi logika szerint gondolkozó embereknek van az a rögeszméje, hogy nem tehet semmit más logika és más elv szerint, máskülönben lemarad valamiről, lemarad a világi sikerről.

„Te is én vagyok, de te nem vagy én” – az ego, és az árnyékén felismerése. Valami, ami a részünk, egynek érezzük vele magunk, sőt, lényegi önmagunknak érezzük, s mégis mikor ráeszmélünk micsoda szörnyűségek halmaza, és hogy őrült módon akár a nyomorba vagy a halálba is vezérel a kicsinyes vágyait és igényeit hajszolva, akkor rájövünk, hogy ez a valami mégsem egy kapura játszik velünk... mégsem a mi oldalunkon áll, hanem saját érdekei vannak.
Itt meg kell még jegyezzem, hogy a filmben sokszor elhangzik, az egóról, hogy ő a barát. Maga az egó is ezt mondja, és időnként a beavatók is így nevezik, mert tudják, hogy az emberek úgy védik az egojukat, mint a legjobb barátjukat. Azt, akire felnéznek, mert erősebb, keményebb, okosabb, mint ők. Hát, ezért is kell a félénk és a vagány karakter barátságokat feldolgozó filmeket szintén ide, az árnyék-én témájához sorolni, mert ez utóbbiak, megmutatják azt, amit a civilizált, intelligens, erkölcsösen nevelt félénk emberek elrejtenek, az árnyék énjüket. Azt a valamit, ami ott rejlik bennük, de tudják, hogy nem szabad kimutatni...

Joó Violetta
forrás: http://www.asztrologosz.com/