Az igazaknak minden javukra válik

Amit a jó Isten a kezébe vesz, az minden kisimul, kitisztul, mert az Ő jósága mindent úgy formál, úgy igazgat, hogy a rossz is bizonyos jó eredményt hozzon.

Tévedés azonban azt hinni, hogy minden rossznak hivatása van a jó mellett, hogy az jobbá legyen. Nem. Mindennek megvan a maga következménye és csak a jó hozhat jó eredményeket. A rossz mindig csak rosszat teremhet.

De vigyázni kell, az elméletek között könnyen el lehet tévedni, mert Isten valóban mindent az emberek javára fordít, de csak azoknak, akik Öt szeretik, akik Őbenne bíznak, akik Őtőle várják sorsuk megváltozását. Ezeknek, és csakis ezeknek válik javukra még a rossz is. Mert bár erejüket meghaladó módon kell küzdeniük a gonosz áramlattal, mely az ilyen alantas világban reájuk zúdul. Bár eme küzdelmükben elfáradnak, elernyednek, sőt néha el is esnek és be is sározzák magukat, de nem maradnak ott a sárban, a bűnben, a piszokban, mert
nem érzik ott jól magukat. Lelkükben hamarosan felébred a vágy, és szabadulásért esedeznek.

Ezek Isten könyörülő kegyelmét magukhoz vonzzák és meg is szabadulnak. Az
ilyenek részére az elesés, a bűnbejutás olyan tapasztalatot je-lent, mellyel
a lélek érzelmi világa nagymértékben kiterjeszkedhetik. Az ilyen bűnbeesés
által olyan érzéssel gazdagodik meg a lélek, mely csak a bűnbeesés miatt
való fájdalom által szabadulhatott fel az emberies előítéletek vastag rétege
alól. Mert az élet során át megerősödött tévedések igen vastag rétegekkel
vonják be a lelket.

A felületesen gondolkozó átlagemberek igazsága, jósága, ha még olyan
szembetűnő is a világon, csak utánzata azoknak az erényeknek, amelyek
boldogíthatnak, amelyek áldást hintenek szét, és a lélek benső rezdüléseivel
mintegy új igazságot adnak a világnak. Akik ilyen mélyről jövő és mélyreható
lelki kincsekkel gazdagították az életet, majdnem mind szenvedő lelkek
voltak. Ezek beleilleszkedtek az életbe és együtt sírtak a szenvedőkkel és
együtt örültek az örvendezőkkel. Nem a külső tettetés formáihoz
alkalmazkodva, hanem igaz lelki érzéseikkel kapcsolódtak bele a mások
világába. Az ilyen lelkek túl vannak már az önzés durva igazságán. Ezek már
nem saját maguknak élnek, hanem az őket körülvevő világ is őbennük él. S
mivel megosztották érzelmeiket a világgal, a világ szelleme is megosztja az
örömöt velük és a kölcsönhatás törvénye folytán magasabb rendű élet
részeseivé lettek. Itt élhetnek bár a földön, egyforma életkörülmények
között a többi önző emberekkel, mégis óriási a különbség köztük.
Tartozhatnak bár testi és vérségi kötelék folytán bármely csoporthoz vagy
családhoz, lelkileg mégis mérhetetlen távolság választja el a kétféle
embertípust egymástól.

A megértő lélek mindent magasabb szempontból tekintve mérlegeli azokat az
eshetőségeket, melyek a jelenben mint kényszerítő okok mindenki körül
fölszaporodnak, hogy megsemmisítsék és maguk alá temessék mindazt a jót,
amit minden lélek ösztönszerűleg szeretne megvalósítani, amivel e világban
való ittlétét megpecsételhetné. Mert valójában mindenki inkább a természetes
jó felé hajlik, de azok a kényszerítő körülmények, melyeket a tévedő emberi
lelkek cselekedeteikkel belevéstek a világi élet sorsdöntő törvényei közé,
útját állják az egyszerű lélek természetes haladási vágyának.

Az élet küzdelmeiben az ember munkába szólítja a lélek megszerzett jó és
rossz tulajdonságait, melyeknek engedve, hol több jót, hol több rosszat hint
szét élete folyamán maga körül. Ha a lélekben erősebb a jóra való hajlam és
több jót cselekszik mint rosszat, akkor a jóban erősödik és a jó-nak
különböző áldásaiban részesül, és így megerősödve lélekben kiegyensúlyozódva
új munkába kezd. Új küzdelem új eredményei állnak előtte, és újabb
előrehaladás lehetősége nyílik meg számára a jóban, mélyebb és erősebb
rögzítés az igazban.

Azonban az eredmény nem mindig áll arányban a törekvéssel. Van rá eset, hogy
látszólag a rossz győzedelmeskedik a jó felett. Ilyenkor a lélek elcsügged
és kimerülve rogy össze, mert nem bírja tovább egyénileg sem hittel, sem
reménységgel, mert az ember magában véve mégis csak röghöz kötött kicsiny
palánta. Az erők mérkőzésében a legjobb akarat mellett is csak egy parány az
ember, akit vagy lesodornak, vagy eltapodnak, de mindenesetre megtépnek a
mérkőző erők.

Ilyenkor kemény próbára van téve az életek folyamán megszerzett jó, melyet
bár szorongat a lélek, de az elernyedt kézből mégis kiesik. Ez az idő,
amikor a magukat erőseknek és igazaknak hívő lelkek is nemcsak meginognak,
hanem el is esnek. Ilyenkor, ebben a vergődésben érik a lélek a maga
megismerésére, az alázatosságra, a beismerésre és a bűnbocsánat nagy, eddig
előtte érthetetlen misztériumának a keresésére és megértésére. Mert bár
ezerszer elmondta az ajka, ezerszer elimádkozta, de szívében át nem érezte
ennek feltétlen szükségességét, és így átsiklott felette. De abban a
pillanatban, amikor az ember lelke kénytelen belátni felületesen
megalkotott, emberi igazságának csődjét, akkor mélyebbre be tud te-kinteni
önmagába, és jobban megérti Isten bűnbocsátó kegyelmét és annak óriási
szükségességét. Megérti, mire kellettek a próbák, a szenvedések, a
küzdelmek, és belátja, hogy a kemény és felületesen megalkotott
igazságoskodás tarthatatlan az emberi életben. A bűn annyira el van
hatalmasodva, hogy már a jó szót alig hallgatják meg. Belátja, hogy még ahol
az istenfélelem ismeretlen, ott is a helyesen alkalmazott jósággal,
türelemmel, elnézéssel és megbocsátással sokkal több eredményt lehet elérni,
mint az igazságosság szigorával.

Amikor a lélek a saját érzéseiből kiindulva eljutott, a következtetések
által a szeretet igazságának nélkülözhetetlenségére, megismerte a legnagyobb
törvényt, egyben magát vele összekapcsolta az érzései által és ezzel eggyé
lett az egyetemes élettel. Ezentúl már az életet és az élet alacsonyabb
régióiban küzdő embertestvéreit - még ha azok ártó szándékkal közelednek is
hozzá - érzelmeinek magaslatáról tekintve inkább szánakozóan, mint
elítélőleg szemléli. Megérti, hogy azoknak az érzéseknek, melyeket a hús és
vér diktál, még sok szenvedésen, sok gyötrelmen kell keresztül szűrődniük,
míg a boldogság és békesség állapotába eljuthatnak.

Aki az Egyetemes Élettel eggyé lett, azt a lelket a nagy megvilágosodás és a
nagy megértés beleolvasztja abba az isteni szeretetbe, mellyel segítségére
siet a kicsinynek, a tudatlannak, hogy megrövidítse a szenvedések és a
hiábavaló próbálgatások útját. Világító fáklyát gyújt a sötétben járók
tájékoztatására, a szeretet és megbocsátás balzsamát nyújtja a tévedések
következményeit szenvedők részére, hitet, reményt hint a kétségeskedők és
elfáradtak lelkébe. Mert átérzi, hogy a világnak nem a maguk igazságában
rendületlenül megálló lelkekre, hanem Isten könyörülő kegyelméről
tanúbizonyságot tevőkre van szüksége.

Isten azért engedi meg sokszor, hogy a rossz látszat szerint
diadalmaskodhassanak még azokon is, akik előtte kedvesek, mert ezeket érzés
szerint magasabbra akarja emelni. Kiválasztja őket az átlagból, hogy
megérthessék az Ő kegyelmét. Ezeknek mindent javukra ad, mert ezeket fel
tudja emelni abba a régióba, ahol minden a maga igazi lényegében mutatkozik.

Azért Istenben hinni, Őbenne bízni, az Ő kezébe tenni le testi és szellemi
életünk sorsát: a legjobb megoldása életünknek.

Forrás: A "NÉVTELEN SZELLEM KÖZLEMÉNYEI" Eszter médium útján. (72-76. old.)
Kiadta: A SZELLEMI BÚVÁROK PESTI EGYLETE - Budapest, 1934

******************************************************************************************

www.lelkunktitkai.lapunk.hu

www.visszahozzad.lapunk.hu

Hozzászólások



Köszi! Vettem- vittem!!!

Ezt élem mostanságomban:))) Hálás köszönetemmel: Anikó

Új hozzászólás

A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges