thesecret.hu

Alcím: A MÁRTÍROKAT MEGÖLIK, UGYE?

Tegnap azt mondtam, szeretnék mondani Neked valamit. Végül úgy éreztem, nem elég ehhez egy hozzászólás, inkább naplóbejegyzést írok – és érdekel a véleményed.

Talán emlékszel, beszéltünk már arról, hogy ami a világban történik, az valójában mind a szellemi világban történik, s mivel a fizikai világ a szellemi világ leképeződése, minden, ami a szellemi világban – tehát az érzések, és gondolatok világában – megtörténik, óhatatlanul megtörténik a fizikai világban is.

Miért?

Azért, mert az emberi lét célja visszatérni az egységbe, a szeretetbe, az örömbe, ahol valamikor réges-régen az emberiség létezett. Mivel a szellemi világról elfeledkeztünk, úgymond nem vagyunk tudatosak rá, a fizikai világ siet segítségünkre, s szinte erőnek erejével láttatja meg velünk, amit nem akarunk látni, ezenképp érve el, hogy tudatossá váljunk érzéseinkre, gondolatainkra, s többé ne tudja alakítani életünket az úgynevezett tudattalan, ahogyan eddig. Ha tudatosak vagyunk az érzéseinkre, a régi, energiarendszerünkben megrekedt energiák felszabadulhatnak – ez minden vágyuk -, és átadhatják helyüket valami másnak. Ez a más nem szeretet, ahogyan itt sokan hiszik. Ez a más inkább „közöny”, béke, állandóság, örömteli harmónia, ami megengedi a másik embernek, hogy úgy érezzen, ahogyan akar, és nem érez vele, nem hagyja befolyásolni, nem hagyja lehúzni magát. Ezek a régi, beragadt energiák okoznak minden bajt, ezek fertőzik a tudattalant, s teremtik a világ eseményeit, épp azért, hogy kiszabadulhassanak végre. Minden olyan történés, amire az ember nem emlékszik, de mélyen a bensőjében kimondhatatlan érzelmi vihart okozott – valahol, valamikor. Megbúvik ott benn, s mivel a hasonló hasonlót vonz, olyan történéseket vonz be, melyek hozzá illenek, vele egy frekvencián rezegnek, és megrezgetik bennünk azt a bizonyos energiahalmazt, ám ha szerencsénk van, fel is szabadítják – a tudatosság által, azáltal, hogy kielemezzük, tudatossá válunk rá, megértjük.

A tudattalan nem más, mint elnyomott, elutasított érzések és gondolatok halmaza, melyeket valami miatt nem akartunk megélni, elfogadni, magunkénak tekinteni. Manapság divatos szlogen, hogy „ismerd meg önmagad”, meg hogy „légy önmagad”, és ezt az emberek zöme hajlamos úgy értelmezni, hogy dobd oda az együttélés és az elfogadás összes, valaha elfogadott szabályait, rúgj fel minden szabályt és korlátot magad körül, vágd a képébe mindenkinek amit épp gondolsz róla, méghozzá keményen, köntörfalazás és szépítgetés nélkül, hadd fájjon neki minél jobban, és amikor látod, hogy fáj neki, üss rajta még egyet azzal, hogy azt vágod az arcába, na ugye, te sem vagy tökéletes, mert az igazat nem bírod hallani.

De vajon tényleg az az igazság?
Az, amit a másikról a pillanat hevében gondolunk?

Vajon tényleg akkor önmaga az ember, ha megbotránkoztat mindenkit maga körül, botrányosan viselkedik, és amikor másoknak ez nem tetszik, akkor büszkén kijelenti, hogy „én merek önmagam lenni, bezzeg te nem”?

Egyik cikkemben azt írtam, „az vagy te, aki akkor is lennél, ha egyedül lennél a világban”.

Vagyis az az ember, aki élvezi, ha másokat kihoz a sodrából, megbotránkoztat és fölbosszant, az nem önmaga – az egy jól bevált viselkedésformát követ, amit valahol menet közben összeszedett.

Ismerni önmagad, és önmagad lenni – véleményem szerint – annyit tesz, hogy mindig, minden helyzetben pontosan tudod, miért reagálsz valamire úgy, ahogyan reagálsz. Lehet, hogy ösztönből reagálsz, mert annyira még nem vagy tudatos, hogy ezt elkerüld, de legalább már azzal tisztában vagy, miért épp úgy reagálsz, ahogyan. És már ez is nagy dolog.

A napokban azt mondtam, nagyon sokat kaptam Tőled, és nem tudom eléggé megköszönni.
Most is ezt mondom.
Elképesztő érzéked van ahhoz, hogy rátapints a sötét foltokra még ott is, ahol az a másik tudatosan keres. Nekem rengeteget segítettél, mert amit magamtól nem vettem észre – pedig sokat, és keményen dolgoztam ezen -, Te mindig megtaláltad, és bámulatra méltó pontossággal meg is nevezted.

Ezt köszönöm most meg Neked.
Nem tudom, tudatosan teszed, vagy ösztönből, de nagyon jól csinálod, és remélem, sosem hagysz fel vele.
Tudom, olykor volt köztünk némi súrlódás, s talán lesz is még, de mindenképp el akartam mondani, mennyire csodállak Téged ezért a képességedért. És csodállak azért is, mert nem hagyod Magad elhallgattatni, nem tör le a durvaság, nem tör le, ha mindenki csak egy kötekedő alakot lát Benned – engem sajnos az ilyesmi mindig végtelenül elszomorít, és jó időre belém fojtja a szót.

Azt hittem, az emberiségnek közös érdeke, hogy visszakerüljön oda, ahonnan indult. Azt hittem, lehet segíteni az embereknek – nem az embereken -, hogy minél nagyobb lépésekben juthassunk előre. Hisz akár tetszik, akár nem, összeköt minket, a Földön minden egyes embert valami. Nem véletlen, hogy elszomorodunk, ha a másik szomorú, dühösek leszünk, ha dühös, örülünk, ha örül. Vannak, akik erre érzékenyebbek, én talán túl érzékeny vagyok, nagyon rá tudok érezni a másik ember hangulatára, és ha ő szenved, én is szenvedek – de ki a fene akar szenvedni?

Azt mondják, ne szólj bele a másik életébe, ne osztogass tanácsokat, hagyd, hogy járja a maga útját – de ha meg így teszel, azt mondják utolsó, aljas, önző alak vagy, aki csak magával törődik. Sosem hittem volna, hogy még azt is fel lehet róni valakinek, ha örül annak, hogy örülni lát egy másik embert. Hát, most már tudom, ilyen is van.

Tegnap és ma volt időm töprengeni, és rájöttem, hogy én sem voltam önmagam, bármennyire szerettem volna sem. Méghozzá azért nem, mert annyira de annyira szerettem volna segíteni másoknak előrébb lépni, minél hamarabb, hadd jöjjön el az a szép új világ minél előbb, hisz ez a célunk, mindenki ezért van itt, még akkor is, ha tagadja – igen, egy önző dög vagyok, mert látni akartam mások örömét, és boldogságát, hogy én is örülhessek, és boldog lehessek. Elszomorít az emberek szenvedése. Elszomorít a világ mocska – egyszerűen fáj, s én nem akartam ezt a fájdalmat.

Akkor most önző célokból segítettem, amikor segítettem?
De ha nem voltam önmagam, amikor segíteni akartam, hisz „az vagy, aki akkor is lennél, ha egyedül lennél a világban”, akkor nyilván úgy vagyok önmagam, ha magamnak akarok jót. De hiszen én magamnak akartam jót, amikor másoknak jót akartam. Sziszifuszi gondolatmenet, nem?

Igen ám, csakhogy az, amikor valaki, merő jó szándéktól vezérelve, másoknak színtiszta jót akarva segíteni igyekszik, és cserébe csak durvaságot kap, mert az emberek sehogyan sem értik, hogy jót akar, hát valami ilyesmi a mártíromság. „Én mindenkinek adok, mindenkinek segítek, mindenkinek jót akarok, és cserébe sosem kapok semmit, csak rosszat.”

Valójában Jézus is mártír volt.
Mindenkinek segített, cserébe tudjuk, mit kapott.

Én azonban mindig is úgy gondoltam a Bibliára, hogy valójában a spirituális tudás kézikönyve, s ilyen szemmel néztem. Szerintem, amikor Jézus meghalt a kereszten, az csupán átvitt értelemben értendő – nem halt meg, csak spirituálisan magasabb szintre emelkedett, a régi énje halt meg – ahogyan annak idején Egyiptomban, ahol Ozirisz papjai képeztek ki beavatottakat, s azt mondták, a beavatáskor a RÉGI ÉN MEGHAL, MEGSZŰNIK LÉTEZNI, hogy helyet adjon EGY ÚJ ÉNNEK, AKI AKKOR SZÜLETIK.
Ha úgy tetszik, meghal a tanuló, és megszületik a mester.

Akkor, ha ez így van, vajon Jézus nem azt akarta-e üzenni az emberiségnek, hogy hagyjanak fel a mártíromsággal? Nem azt akarta-e üzenni, hogy a „mennybe jutni” csak akkor tudsz, ha meghal a mártír – azaz a mindenkinek segítő, jót akaró én -, és megszületik az, aki tud nevetni, örülni és békében, boldogan élni akkor is, ha körülötte szenvednek az emberek? Sőt! Nem azt akarta-e üzenni, hogy épp ez az ÚT?

Hisz minket úgy neveltek - és generációk óta ez történik -, hogy nem élhetünk csupán önmagunkért, az él igazán, aki másokért él – meg a többi hülye szöveg, programozás. Az embernek bűntudata van, ha valamit kizárólag a saját örömére tesz, vagy ha nem helyez önmaga elé másokat.

Nekem tetszik ez a gondolat, akár igaz, akár nem.
És azt hiszem, most újra visszavonulok – fél éve nem szóltam itt egy szót sem – s hagyom meghalni a másokkal törődő, másoknak jót akaró, másokkal foglalkozó énemet, és hagyom megszületni azt, aki egyedül az én kedvemért él, és egyedül az én kedvemet keresi. Mert „az vagy igazán, aki akkor is lennél, ha egyedül lennél a világban”.

De előtte még mindezt szerettem volna elmondani Neked, és megköszönni, hogy annyit segítettél. Van valami elképesztő báj abban, ahogy bele tudsz tenyerelni a probléma kellős közepébe, olyan nemes egyszerűséggel, amire nincs is szó. Talán azt hiszed, hízelegni akarok, pedig Isten lássa a lelkem, sosem hízelegtem senkinek, ahhoz túl büszke vagyok.

Hát, csak ennyit akartam mondani.
Köszönöm, hogy meghallgattál.