Kavics

Úgy éreztem írnom kell. Rengeteg ki nem mondott gondolat, kusza össze-visszaság. Ebben a pár napban tettem a dolgom, amikor kellett, pihentem, ha szükségem volt rá, örültem a vendégeimnek és ők is jól érezték magukat nálam. Beszélgetés hajnalig, mindnyájunknak erre volt most a legnagyobb szüksége. Mégsem sikerült mindent kibeszélni. És az a rengeteg bent ragadt gondolat csak kavarog. Írnom kell, de nem tudok. Meg kellene, meg kell(!) szüntetni ezt a káoszt, de nem tudom még hogyan. Kiírni magamból, ez mindig segített. De most nem megy. Helyette csak ide hozom egy írásomat, ami talán nem is illik most a képbe, csupán azt szeretném, hogy ne legyen az enyészeté. Plagizált? Lehet. /A Pilinszky vers, mely a "Kavics"-ot szülte, a végén olvasható./

Újra itt vagyok. Tekintetem a távolban keresi azt a határvonalat, ami elválasztja az ég és a víz kékjét, az álmot és a valóságot. Hallgatom a habok zúgását, nézem, ahogyan a víz kiönt, majd visszahúzódik a kavicsos parton. Zsebre dugott kezemben szorosan markolászom a Kavicsot.
Akkor is ugyanígy álltam itt. Néztem a végtelen vizet, majd a lábam elé pillantva észrevettem Őt. Másnak talán fel sem tűnt volna vagy ha meg is látják, ott hagyják, hisz nekik első látásra olyan, mint a többi. De nekem nem. Amint ránéztem, a napfény még ragyogóbban tükröződött vissza róla.
A díszek, és a többi értékes dolog mellett kapta meg jól megérdemelt helyét a polcon. Mások csodálkoztak, mit keres ott egy ilyen kis semmiség, egy egyszerű kavics. Nem tudtam megmagyarázni, de nem is akartam. Nekem elég volt, ha napközben rágondoltam és máris jobb kedvem lett. Elég volt, ha felidéztem azt a különleges ragyogását, amit rajtam kívül senki más nem láthatott. Azt a ragyogást, ami egyedül nekem szólt. A Kavics sosem volt szomorú, de azt észrevettem, hogy igazából csak akkor fénylett, ha a közelében voltam. Ránéztem, minden nap óvatosan leemeltem a polcról, simogattam, forgattam...
A hosszú évek alatt semmit sem vesztett a fényéből. Felmelegített és felmelegítettem mindig, ahogy a kezembe vettem. Hosszú idő kellett, mire rájöttem, hogy a Kavicsnak az övéi között a helye. Zavart fénnyel tiltakozott, mikor elindultam otthonról és zsebre tettem.
Most itt állok. Ott válunk el, ahol találkoztunk. Előveszem a zsebemből. A semmiből egy vízcsepp jelenik meg rajta. Mintha könnyezne. Ujjammal óvatosan letörlöm róla, egy utolsó simogatás, egy utolsó pillantás...
A tenger moraja elnyelte a csobbanás hangját. A víz még hangosabban zúg, még vadabbul veri a mellettem meredő sziklát. A Nap is elbújt, sötét felhők gyülekeznek a távolban, a szél egyre erősebben próbál eltolni a parttól. Rettenetesen hiányzik! Megindulok a tenger felé... A víz egyre magasabb, derékig, most pedig már a mellemig ér. Egy pillanatnyi fájdalmas érzés, ahogy elmerülök. De a csoda mindent feledtet. A Kavics a fizika törvényeit meghazudtolva ott lebeg a vízben a szemem előtt. Vakító fény árasztotta el a víz alatti világot. A Kavics most már végérvényesen hazatalált. És vele együtt én is.

Pilinszky János: Egy szenvedély margójára

A tengerpartot járó kisgyerek
mindig talál a kavicsok közt egyre,
mely mindöröktől fogva az övé,
és soha senki másé nem is lenne.

Az elveszíthetetlent markolássza!
Egész szíve a tenyerében lüktet,
oly egyetlen egy kezében a kő,
és vele ő is olyan egyedül lett.

Nem szabadul már soha többé tőle.
A víznek fordul, s messze elhajítja.
Hangot sem ad a néma szakítás,
egy egész tenger zúgja mégis vissza.

Címkék: