A kisgömböc

Nem, nem rád haragszom. Hogyan is tehetném? Hisz te vagy az, aki mindig ott állt és ott áll mellettem, akire mindig számíthatok, ha valami megoldhatatlannak tűnő problémám van. Nem esett nehezemre bocsánatot kérni sem. Nem kellett volna rád mordulnom, nem kellett volna foghegyről válaszolgatnom.

Tudod, van olyan, mikor az ember szeret egyedül lenni. Elmélkedik, a megoldásokon töri a fejét. Ilyenkor csak fekszik becsukott szemmel, nem a megváltoztathatatlan múlton, hanem a jövőn gondolkodik. A hogyan továbbról. Megpróbálja összegezni a tanácsokat, próbál erőt meríteni a közel- és régmúlt pozitív eseményeiből, melyekből - valljuk be - nem túl sok volt az elmúlt pár évben. Eszébe jut, hogy mások hogyan gondolták megoldani a hasonló problémáikat és ezt végül milyen sikerrel tették. Aztán mégis óhatatlanul beugranak olyan gondolatok is, amikről tudja, hogy ő maga semmit sem tehet ellene - vagy inkább érte. Mégis cselekvőképtelennek érzi magát. A legrosszabb pedig, amikor ez utóbbi gondolatok kezdik eluralni az agyát. Végül ez mind kezd összekuszálódni, egyetlen hatalmas, átláthatatlan, valami ronda, majd szép, szivárvány színű gömbbé alakulni és váratlanul elnyom az álom. Édes ez az álom, olyan, amiben minden szép, minden csodálatos, amelyben gondnak nyoma sincs és ahol mindenki boldog...

Ekkor nyílik az ajtó, az ember felriad, a sokszínű gömb pedig szétdurran, mint a mesebeli kisgömböc. Az álmok eltűnnek, a gondok pedig még magasabban tornyosulnak fölé, mint ezt megelőzőleg.
- Alszol? - kérded.
- Nem - válaszolom ilyenkor szinte mindig. De most hozzátettem egy kihangsúlyozott szót, mellyel a mondat végül így hangzott:
- Már nem.
Nem sértődtél meg, én mégis sértőnek éreztem. Egy szó és benne minden feszültségem. Te voltál az, akire ez a feszültség egy pillanat alatt ráborult.
Máskor mindig meghallgatom, hogy mi történt a Való Villában, mi van a szomszédokkal, hogy kevesebb lett a villanyszámla, mint amire számítottál, hogy melyik üzletben mi az akciós. De most úgy éreztem felrobbanok. És ilyenkor még egyetlen szót, egy mondatot is képes vagyok cinikus hangsúllyal kiejteni. Hidd el, nem akartalak megbántani! A látszat az, hogy magam számára ez a mondatom sokkal rosszabbul esett, mint számodra. Te már el is felejtetted. Mert ismersz. Úgy, mint senki más. Bennem - a bocsánatkérésem ellenére - mégis maradandó nyomot hagy. És odakerül az állandó gondolataim közé.

Címkék: