Erő

Amikor egy lelki sèrülésekkel teli elme gondolkodik azon, hogyan lehetne jobb.. vajon lesz e jobb, és hogyan? Hiszen a "normális" embernek ez nem okoz gondot, viszont a sèrültnek egyre nyomasztóbb, a normalitás társadalmi konvencióvá, elvárássá válik és a nyomás egyre nő.
Mért a sérültnek kell állandóan alkalmazkodnia, léptem nyomon aggodnia vajon mindent ugy csinál e mint az aki a világ minden gondja nélkül èlte az eletét?
Ők mért nem tudnak alkalmazkodni?! Nem kell megérteni sem a másikat mit miért csinál gondol vél, csak elfogadni, hogy a másik más. És lehet, hogy a sok sérüléstől sokkal nagyobb ragaszkodás, kitartás, akarat, érték lesz benne, csak a kifejezés lesz más és a reakció.
De ugyan az az érték, semmivel sem kevesebb.
Míg egy "normális" ember elmélkedése kimerül abban, hogy szimplán hogyan lehetne jobb...
Mi, "sérültek" naprol napra küzdünk. Aki foglalkozik a "problémával" az keresi a lelki reakciók forrását. Èrdemes nap mint nap elgondolkodni, hogy bizonyos feszültségek, gátlások, frusztrációk, reakciók, èrzèsek honnan erednek, mért olyanok amilyenek.
Nem ostorozni kell magunkat, hanem a sérelmeinket megérteni és feldolgozni.
Elfogadni, hogy ezekkel is teljesek vagyunk, mert akarunk jobbak lenni. És jobbak vagyunk! Mert nem mindenki áll fel a szarból.
Akikre irigykedve nézünk, és sovárgunk a "normális" (lelki)életük után, lehet az első pofontol elborulnának és megtörnének.
Mindenkinek adjon hár erőt a saját utja, kínja, mert még mindíg van szíve, nem fásult belé, különben nem fájna annyira.
Merüljön bele az elme gyönyörébe, a lemenő napba, a hűs szellőbe, a csillagokba, a növényekre akik a betonból is képesek kinőni mégse panaszkodnak érte, az állatokba akik minden nap megküzdenek a holnapért a  vadonba.
Az ember annyira sebezhető hogy tudnia kell saját bárdját felemelni, megtartani, és büszkén viselni, bármi is legyen a sorsa.

Címkék: