Annyi mindent el szerettem volna még mondani

Szeretett Édesapám tegnap este hirtelen elhunyt.

Sokkal mélyebben érintett, ami történt, mint azt gondoltam volna. Egész nap kavarogtak bennem a gondolatok, egymás után törtek elő olyan emlékek, melyekre már azt hittem, nem is emlékeszem. Egész pici gyermek koromtól a legutóbbi találkozásunkig. Csak úgy elárasztottak ennek a végzetes eseménynek hatására. Édesapám egy csodálatos ember volt, a maga módján szeretett, bár ezt sohasem tudta kimutatni.

Gyermekként azt gondoltam, hogy nem is szeret igazán. Sokáig hibáztattam mindenért, ami az én életemben történt. Fel kellett, hogy nőjek ahhoz, hogy megértsem, mennyire félreértettem. Bár sosem hallottam tőle, hogy szeret, mégis elkezdtem érezni, mert megértettem, hogy egyszerűen csak képtelen kimutatni, pedig nagyon is szeret a maga módján. Csak észre kell venni! Ezért úgy döntöttem, hogy majd én kimutatom, hogy szeretem! Az első alkalommal, amikor azt mondtam Neki, hogy szeretem, képtelen volt kezelni a helyzetet, úgy viselkedett, mint egy esetlen tini, aki mindent elejt, de én folytattam! Amikor felmentem Hozzá, és Ő nem volt otthon, egy kis cetlire kiírtam Neki, hogy "Szeretlek Édesapám!", és ott hagytam a konyha asztalán. Legnagyobb megdöbbenésemre, amikor újra felmentem, a cetli ki volt téve azzal szembe, ahol mindig üldögélt. Ezért úgy döntöttem, ezt mindig meg fogom tenni. A cetlik egymás mellett el kezdtek sorakozni. Bár egyelőre nincs erőm, hogy bemenjek a lakásába, de biztos vagyok benne, hogy most is ott vannak....

Annyi mindent el szerettem volna még mondani Neki, de erre már nincs lehetőségem!

Ha lenne még egy esélyem elmondanám Neki, hogy mennyire szerettem, mennyire hálás vagyok Neki az életemért, mindenért, amit értem tett, és én nem értékeltem, semmibe vettem! Bocsásson meg minden olyan reakciómért, amikor türelmetlen voltam vele, ingerült, és felemeltem Vele a hangom! Utólag visszagondolva tudom, hogy mindig a legjobbat akarta nekem, még ha én ezt akkor másképp is láttam!

Mindezt azért írtam le, hogy tanulva ebből, ne várjátok meg, amíg ez bármelyik számotokra fontos emberrel bekövetkezik, mondjátok el Neki MOST AZONNAL!, hogy mennyire fontos számotokra!

Mondjátok el a szüleiteknek, a párotoknak, a gyermekeiteknek, a barátaitoknak, a kollégáitoknak, mindenkinek,
aki egy kicsit is fontos számotokra.

Bárcsak én is még egyszer megtehetném.....

http://www.youtube.com/watch?v=7CEjBnlGwmU&feature=player_embedded

Címkék:

Hozzászólások



válasz

Kedves Rózsafa!

Nagyon köszönöm a válaszod, sokat segített. Főleg azért, mert rájöttem, hogy Ő sajnos csak támaszt várt, de tenni nemigazán akart semmit. Valóban nekem is é tudtam neki, mert sokszor becsapott, és hiába jelezte sajnos nem vettem már komolyan, erre jöttem rá a napokban, de egyszer biztos választ kapok mindenre, bízom benne. Még egyszer hálás köszönet a vigasztaló szavaidért!!!!!!!!



Kedves Valéria!

Nekem erről az jutott eszembe, hogy akik hozzánk tartoznak rövidebb vagy hosszabb ideig, egyértelmű, hogy a velük való érzelmek csaponganak. Segítünk is, biztos vagyok benne, hogy Te is próbálkoztál, de elég lett a sok hiábavaló támaszadás. Úgy gondolom, hogy nem tudunk mindenkit megmenteni, hiszen saját választása is kell legyen. Azok, akik mindig másra várnak, hogy felkarolják sajnos elvesznek. Mert mész egyszer, meg még több százszor, de egyszer elég. Mert a Te életedet is élni kell. Az övét meg neki.
Nagyon fájdalmas egy haláleset, de továbbra is azt mondom, hogy lelkiismeret furdalást okozni magadnak nem kéne. Persze, ha egyszer sem mozdultál meg érte, Ő pedig jelezte, hogy baj van. Hát az is volt valamiért.



Bár lenne nekem is módom

Bár lenne nekem is módom elbúcsúzni, vagy legalább elmondani a gyermekem édesapjának, hogy mennyire szerettük. ő február 28-án ment el közülünk, igaz már nem éltünk együtt 3,5 éve, de mégis nagyon hiányzik.
A legrosszabb az egészben, hogy mardos a bűntudat, hogy nem vettem észre a "segélykiáltását". Mindig veszekedtem vele, mert ivott és gyenge volt a talpra álláshoz. Bennem van, hogy ha adtam volna neki egy lehetőséget, akkor talán még köztünk lehetne.
megbántottnak, sértődöttnek, haragosnak éreztem magam, és ezáltal még arra sem voltam képes, hogy megkérdezzem mi bántja, miben segíthetnék neki. Igen egyetértek abban, hogy el kell mondani a szeretteinknek, hogy milyen fontosak számunkra, és a dac helyett inkább leülni és beszélgetni velük, hogy mi az ami bántja őket, és mi az amiben támogathatnánk őket!!!!
BÁRCSAK MEGTEHETNÉM!!!!!!!!!!



Szia.

Szerintem a cetlikkel mindent eltudtál neki mondani. Abban benne volt a bocsánat kérés, a hála érzése és az iránta érzett nagy nagy szereteted.
Talán Ő bánja most oda fent, hogy nem mondta neked azt, hogy szeretlek.

Pedig időközben Te is rájöttél, hogy így van. Elfogadtad Őt, hogy zárkózottabb érzelmileg.

Úgy gondolom nincs a "számládon" semmi.



Édes barátaim:)

Van esélyünk, hogy tudassuk elment szeretteinkkel, hogy: amit csak akarunk.... Bármily meglepő, van.
Akkor jöttem rá erre, amikor kezembe került Luise L. Hay: Éld az életed című könyve és abban van elengedő gyakorlat. Megcsináltam: és szabaddá váltam. Ez az én álláspontom, nyilván nektek mást kell ebből meglátni!
Ma értem csak igazán, milyen fontosak voltak szüleim. Szüléim nekem. Amikor már rég nincsenek, hiszen apu 1969.-ben, anyu meg 1977.-ben távozott. Mindketten tragikusan haltak meg, és sokáig azt gondoltam, ez valami sorsszerűség a mi családunkban. Megéltem, majd túléltem az Ő korukat, és rákellett jöjjek, semmiféle végzet nincsen ebben: ők, sajnos, rosszkor voltak rossz helyen.
Viszont, gyermekkoromban a velük való kapcsolatom, nem volt kívánatos a számomra, ezért amikor L. L. Hay könyvének a gyakorlatára találtam, megcsináltam az abban végig vezető gyakorlatot, az segített magamban helyre tenni a dolgokat. És újra írhattam a történéseket, megbocsátva magamnak is, és szüleimnek is remélem végleg, mert ezt érzem ma magamban, azokat a dolgokat, amik nehezítették az ÉN ÉLETEMET. Mert ők már ugyan nincsenek velem, ám az amit én ebből a megbocsátósdiból megnyertem a magam számára, azt eredményezte, hogy SZABADDÁ váltam. Nem béklyóznak olyan érzések, melyektől a gyakorlat elvégzése előtt korlátozva voltam.
Tehát: csak azt tudom mondani, ha segítség kell, vegyétek Luise L. Hay könyvét a kezetekbe, és a gyakorlati tanácsokat olvassátok végig, majd gyakoroljátok önmagatok magányában. Mert az felszabadító hatású testetekre- lelketek és érzéseitek által.

Így legyen! Szeretettel: Anikó
/ versbe szedtem életem azon részét. Ha érdekel, megírhatom nektek:)



Bár lenne esélye az embernek

Bár lenne esélye az embernek elbúcsúzni attól, akit szeret...
Én sem tudtam utoljára elmondani, mikor nagymamám meghalt, csak bízom benne, tudta, hogy mennyire szeretem őt.

Kívánom, hogy a lelkedben érezd, az emléke tovább él, és minden, amit érted tett nem volt hiábavaló.

Én hiszek az örök életben, nekem az adott vigasztalást, hogy tudom, Mami ott van.



Bár lenne esélye az embernek

Bár lenne esélye az embernek elbúcsúzni attól, akit szeret...
Én sem tudtam utoljára elmondani, mikor nagymamám meghalt, csak bízom benne, tudta, hogy mennyire szeretem őt.

Kívánom, hogy a lelkedben érezd, az emléke tovább él, és minden, amit érted tett nem volt hiábavaló.

Én hiszek az örök életben, nekem az adott vigasztalást, hogy tudom, Mami ott van.



Bár lenne esélye az embernek

Bár lenne esélye az embernek elbúcsúzni attól, akit szeret...
Én sem tudtam utoljára elmondani, mikor nagymamám meghalt, csak bízom benne, tudta, hogy mennyire szeretem őt.

Kívánom, hogy a lelkedben érezd, az emléke tovább él, és minden, amit érted tett nem volt hiábavaló.

Én hiszek az örök életben, nekem az adott vigasztalást, hogy tudom, Mami ott van.