thesecret.hu

Édesapám a mesteremberek nagy műgondjával felszerelte a parfisnyelet a Skolnyik hátuljára, majd kaján vigyorral az arcán hozzánk szólt:"Na, ki az első?"
Bátor jelentkezőként felpattantam a nyeregbe, Apukám pedig nagy lendülettel megtolta a biciklit. Csak úgy szaladtunk. Biztonságom teljes tudatában téptem a pedálokat, élveztem, hogy haladok. Nagylány voltam. Igazi komoly nagylány, aki már tud biciklizni. Hátrapillantottam, hogy Apu is így gondolja-e, de senki nem fogta a nyelet. A szemem sarkából láttam csak, hogy mosolyogva integet a messzi távolból, büszkén önállóan bicikliző lányára. Az ijedségtől halálra rémülve megremegett kezem-lábam és felborultam, mint a büdösbogár.

Lehorzsoltam a térdemet és sírtam is, emlékszem. De Apu messze volt, a bicó meg kéznél, úgyhogy visszapattantam rá és bár bizonytalanul és kacsázva, de megtettem első, önálló métereimet. Segítség nélkül. Aztán ahogy ráéreztem az ízére, egyre felszabadultabban tekertem, míg a végén megszűnt a technikára való állandó figyelés, és csak a sebességet és a tájat élveztem. Maga a tevékenység teljesen feloldódott az élvezetben.
Mára már nagylány vagyok, sőt, határozottan öreglány státuszba lépek lassan. Már az én lányom is biciklizik, de csak mostanában jutott eszembe, hogy micsoda hasonlóság van a fenti történet és az élet élhetősége között. vagyis, hogy hogy érdemes élni. Egyszer el kell engednünk minden segítséget, biztonságot. Egyszer teljesen biztosra kell mennünk, hogy amit csinálunk, az jó. Egyszer fel kell eszmélnünk, hogy nem várhatjuk el másoktól, hogy segítsenek, de azért lendületbe hozhatnak. Egyszer végre elengedett kézzel kell tekernünk. Egyszer végre rá kell éreznünk annak a szabadságnak az ízére, hogy hagyjuk, hogy minden történjen a maga útján, és 1000 százalékos bizalommal tegyük azt, amit éppen csinálunk, nem törődve a mechanizmussal, az úttal, a kormánnyal (!), csak a szépséggel, az élvezettel: az ÉLETTEL!