A sajnálattól a mély tiszteletig!

Kislányunknál, a 6 hetes kötelező csípőficam vizsgálatnál derült ki, hogy csípőficam gyanús, (dysplasia). Teljesen összeomlottam, annyira, hogy a férjemtől tudtam meg, hogy ez nem annyira vészes, általában a kislányoknál szokott előfordulni, és korrigálható sokféle módon stb.stb. Ezt mind az orvos mondta el, de Én csak arra tudtam koncentrálni, hogy beteg. Bár a terpeszpelus és a Pavlik-kengyel határán volt, a doktor úr inkább a kengyelt javasolta, hogy biztos, és teljes legyen a gyógyulása. Igazából le sem tudom írni az érzést, amikor megláttam, és főleg, miután rá is tették a pici testére. Egész este az Internetet böngésztem, mire megnyugodtam, hogy tényleg nem annyira vészes dolog, sőt kideült, hogy a családban már előfordult, de még a kengyel nem kellett. Látni kellett volna, ahogy 1,5 hónaposan hogy nyújtóztatta ici-pici lábacskáit, amikor este, fürdetés előtt levettük róla.... :( Iszonyú volt az a kettősség, amit éreztem! Tudtam, hogy ez fontos Neki, ugyanakkor fájt látni! 4 hónapig volt rajta, és azalatt az idő alatt folyamatosan vinni kellett az Ortopédiai Klinikára, ahol fokozatosan "húztak" a szíjakon. Minden egyes alkalommal megnyugtattak minket, hogy nagyon szépen javul, semmi gond nem lesz. Utána már csak egy év múlva kellett visszamenni, majd másfél, és most már elég lesz két év múlva (persze, ha nincs semmi gond, de hát miért is lenne). Egészen a serdülőkorig ajánlott a fokozatos ellenőrzés. Hozzáteszem, aki a kislányomat, elevenségét, mozgásigényét, és mozgáskultúráját ismeri, nehezen hiszi el, hogy ilyen problémáink adódtak... :)

Amiért, ezt a kis bevezetőt leírtam, azért volt, mert szerettem volna érzékeltetni, hogy hogyan változott a világképem azokkal szemben is, akikkel óhatatlanul a Klinika rendelőjében találkoztunk! Addig is csodáltam a szülők végtelen türelmét és kitartását, de tegnap, amikor ott voltunk, valami egészen mást éreztem.
Első alkalommal még csak az úgynevezett hathetes rendelésen voltunk, csak később kerültünk a betegrendelésre.
Szomorú volt látni a beteg gyerekeket. Akkor én már tudtam, hogy a mi esetünk nem tragédia, így még fájóbb volt látni a még babakocsiban ülő 5-6 éves, a tolószékbe kényszerült idősebb gyerekeket, és a szülőket, akik arcán látni lehetett az átélt lelki fájdalmakat, és a tehetetlenség dühét, szomorúságát. Minden egyes alkalom megviselt, így egy idő után próbáltam Őket "távoltartani" magamtól, és nem észrevenni Őket... Sajnos.

De tegnap minden megváltozott. Utoljára másfél évvel ezelőtt voltunk, és ez az időszak az én személyes életemben is rendkívül bonyolult és változásokkal teli volt, így egy teljesen más szemléletmódra "kényszerültem". Szerencsére....

Tegnap nem sajnáltam Őket, hanem végtelen tiszteletet éreztem irántuk!
És nem csak a mellettük utolsó erejükig kiálló szülőket, hanem azokat a Gyerekeket, akik ezt a Sorsot vállalták magukra, hogy fejlődjenek, és a környezetüket tanítsák!

Megdöbbentő volt a tudat, hogy ezek a Lelkek életreszóló bezártságot vállaltak egy beteg testbe, hogy Önmaguk is végigjárják ezt az utat, és a választott szülőknek, közvetlen környezetüknek ezen keresztül tanítsák meg az emberséget, az odafigyelést, és az önzetlen szeretetet.

Sokkal többre képesek, és sokkal több csodát "produkálnak", mint bárki más!

Tegnap három családot láttam, de gondolatban nem csak Tőlük, hanem Mindenkitől, akikkel az elmúlt 4 évben találkoztam, elnézést kértem a sajnálatért, és kifejeztem végtelen tiszteletemet!
Megértettem, hogy miért kérik a sérült emberek, hogy ne sajnáljuk Őket! A sajnálat bántó dolog, az önbizalmukat, felépített céljaikat rombolhatjuk le vele, pillanatok alatt, ellentétben a tisztelettel, ami felemeli Őket Hozzánk, egészséges emberekhez! Ők sokkal kevesebb alkalommal menekülnek önsajnálatba, mint egy egészséges ember, Ők képesek arra, hogy a legapróbb dolognak is örüljenek és észrevegyék a csodát!

Rádöbbentem arra is, hogy a Sors, közvetett módon, de saját kislányomon keresztül tanította meg ezt Nekem, és így még nehezebb volt tudomásul venni az elmúlt 4 év találkozásainak "színlelt" közönyösségét!
Szóval, ha másért nem érezzük azt, hogy előre kell nézni, és nem szabad feladni semmit, vagy úgy érezzük, semmi öröm nincs az életünkben, egyszerűen örüljünk annak, és becsüljük meg, hogy egészséges embernek születtünk, és ennek tegyük méltóvá életünket!