A szabadság ára

Volt egyszer egy madár.
Két tökéletes szárnnyal és gyönyörű, fénylő színes tollakkal áldotta meg a sors.
Az olyan állat, amely szabadon repülhet az égen, boldoggá teszi azt is aki nézi.
Egy napon megpillantotta ezt a madarat egy nő, és beleszeretett.
Az ámulattól tátott szájjal figyelte a repülését, a szíve hevesebben vert, a szeme szerelmesen csillogott.
Egyszer megkérte, hogy hadd repüljön vele, és átszelték az egész égboltot, teljes harmóniában.
A nő csodálta, tisztelte, rajongva szerette a madarat. De egy napon arra gondolt, mi lesz ha a madár egyszer majd távolabbi hegyeket is meg akar ismerni? És megijedt.

Félt, hogy más madárral nem fogja ugyanezt érezni, és irigykedett, irigyelte a madarat, amiért tud repülni.
És egyedül érezte magát. És azt gondolta: “Csapdát állítok neki.”
Ha megint jön, többé nem repülhet el tőlem.

A madár szintén szerelmes volt belé, és másnap megjelent, ahogy szokott, de beleesett a csapdába és fogoly lett. A nő kalitkába zárta, és egész nap nézte. Most már mindig vele volt szenvedélyének tárgya, és mutogathatta barátnőinek, akik azt mondták:

“Neked aztán mindened megvan.”

De szép lassan különös átalakuláson ment át: most, hogy övé volt a madár, és nem kellett állandóan meghódítania, kezdte elveszíteni a lelkesedését. Mivel a madár nem repülhetett, nem tudta kifejezni létének értelmét, és lassan elhervadt, elveszítette tollai ragyogását, és megcsúnyult.

A nőt már nem is érdekelte többé, s csak annyira törődött vele, hogy enni adjon neki, és tisztán tartsa a kalitkáját. Egyik nap elpusztult a madár. A nőt elfogta a bánat, és éjjel-nappal rá gondolt. De nem a kalitkára emlékezett, hanem arra a napra, amikor először meglátta boldogan repülni a felhők között.

Ha elgondolkodna, rájönne, hogy ami annak idején rabul ejtette a szívét, az éppen a madár szabadsága volt, szárnyainak dinamikus mozgása, és nem a külseje.

A madár nélkül az ő élete is elvesztett értelmét, és a halál hamarosan bekopogtatott hozzá.

“Miért jöttél?”- kérdezte a halált.
“Hogy újra együtt repülhess a madaraddal”- felelte a halál.
“Ha hagytad volna, hogy mindig elrepüljön és visszajöjjön hozzád, csak még jobban szeretted és csodáltad volna, most viszont még ahhoz is rám volna szükséged, hogy újra találkozhass vele.”

Paulo Coelho

Címkék:

Hozzászólások



?

Hmm.............érdekes történet.