Várakozás

Egyetlen szó, és olyan sokat jelenthet.
A várakozás. Valamire, aminek a bekövetkeztét várom, vagy valami megoldódjon, megérkezzen.
Egy örömteli várokozás, és mindennap újat várok, jobbat. Valami megoldódjon, megérkezzen. Egy jó hír, egy levél, egy vendég, rokon, egy film, egy jó zene, egy jó könyv.

Tudom, hogy van mire várni, érdemes időt hagyni magamnak, magunknak, azonban önmagában a várakozás csak kezdete egy folyamatnak.
A nyugtalanság elindít egy folyamatot. Okokat keresni, kutatni. Megfigyelni, tanulni, olvasni, tapasztalatokat gyűjteni. Időnként ez egy magányos út is lehet, majd lesznek csatlakozók. Jönnek, majd a kétkedők, az új utat elvitatni akarók.
Az út nem könnyű, vannak, kanyarok, emelkedők, lejtők, azonban megéri végig menni rajta.
Mert akiben megjelenik ez a nyugtalanság, az nem fordít hátat az újnak.
Keresi, kutatja az okokat. Van, akinél ez egy nagyon hosszú folyamat, vannak, akik könnyen veszik az akadályokat, megingathatatlanok az új ismeretek megtalálásában. Rájuk kell figyelni, őket kell követni, segíteni, tapasztalatokkal, újabb meglátásokkal, és nem visszafordulni.
Amikor nagyon nagy nehézségbe, akadályba ütközünk, mert ilyen előfordul, akkor sem a visszaút, a régi sémák követése a megoldás.

Leírom a tapasztalatomat.

Számos nehézség állta az utamat. Felismertem újabb lehetőségeket, de amíg nem voltam elég magabiztos abban, hogy a helyes utat járom sok esetben visszafordultam, vagy megadtam magam a sorsnak.
Ez időnként nem tűnt rossznak, de jelentősen lassította a fejlődésemet.
Ekkor taktikát váltottam. Több dolgot kizártam az életemből, és egy nagyon tudatos tanulás vette kezdetét. Ezért is, „tűntem” el hosszú időre az oldalról is.
Az utat egyedül kellett megtalálnom, persze volt mire támaszkodnom. Könyvek, CD-k, videók. Sokat olvastam a számomra megfelelő, támaszt nyújtó könyveket.
Mások tapasztalataira is támaszkodtam, de saját tapasztalatokat kellett gyűjtenem. Ez pedig nem volt könnyű. Időm volt bőven.
Sokat voltam egyedül, ki tudtam zárni időnként a teljes külvilágot, hogy azzal foglalkozzam, ami engem rövid, és hosszabb távon is előre visz, segít.
Fontossá vált, hogy nyomot hagyjak a világban, és nem érzem túlzónak a kijelentést már.
Volt idő, amikor igen, de, csak ha a két számomra mindenkinél fontosabb gyermekemre gondolok, már nem voltam hiába itt ezen a Föld nevű bolygón. Viszont eljött egy pillanat, amikor már többet akartam, akarok.

Helyre állítottam az egészségem amennyire rajtam múlott, leküzdöttem a betegségtudatomat, és ezzel már energiát nyertem a munkához. Mellette természetesen, mint mindenki más a napi rutin teendőket is elláttam, de túlzott figyelmet nem fordítottam rá.
Kialakítottam egy újabb nekem sikert adó napi rutint, hetek, hónapok teltek, és lettek eredmények. A napi rutin maradt, immár 665 napot megélt, és 1-2 nap maradt ki csupán. Kínosan ügyelek rá, hogy ne térjek el tőle, és az idő engem igazol, mert kétszer volt közben az évi szokásos kórházi tartózkodás is, de be tudtam tartani a saját vállalásomat, magamnak.
Igazgatott egy téma, és én alárendeltem neki minden képességemet.

Nagy út volt, de megérte. Lehet, hogy még csak az út elején, esetleg közepén járok, de ott legalább biztonságosan.

Amikor a hagyományos módszerekkel nem jutottam előrébb egy-egy probléma megoldáson, szintén más lehetőséget, kerestem, és találtam.
Olyan messzire kerültem a nehézséget okozó helyzettől gondolatban amennyire csak képes voltam rá, és onnan elemeztem a végig a kínálkozó lehetőségeket.
Szinte a hihetetlenség kategóriája, de találtam megoldásokat.
Ez újabb megerősítést jelentett számomra. Jó az út, vannak lehetőségek. Innentől kezdve nem látok problémákat, gondokat, nehézségeket, hanem megoldandó feladatokat. Így már könnyebb a helyzet, nincs félelem, aggodalmaskodás, ijedtség, esetleg pánik.
Megoldásokra váró helyzetek azok persze vannak, de nincs szorongás, mi lesz ha…, ha nem találok megoldást?
Mi lesz velem, velünk.
ELMÚLT, ez a hozzáállás, a félelem. Amennyiben az egyik út nem járható, van másik, mert egyszerűen kell, hogy legyen.

Nagyon sok ember van kiszolgáltatva különféle érdekcsoportoknak. Szabályozva van körülöttünk szinte minden, ellenben nem feltétlenül a többség érdekében.
Ezek a felvetések azonban már olyan messzire vezetnek, amiknek nem látom értelmét most a boncolgatni, mert számomra a mondanivaló lényege veszne el.

Tenni kell magunkért, egymásért, az új megközelítéseket kell feltárni széles körben.
Mert amikor már a csatlakozók száma, akik öntudatra ébrednek eléri a kritikus tömeget, akkor fog bekövetkezni egy hatalmas változás.
Ez sokaknak nem áll érdekében, de egyre több embernek áll szándékánban változni, változtatni. Ez egy jó cél, de még tömegeknek nincs tudomása róla, még nem találtak rá, nekünk, akik már ismerjük, vagy ismerni véljük feladatunk, és kötelességünk, tovább adni.

Engem ezekhez, a felismerésekhez juttatott az elmúl pár év, és a szorosan vett 665 nap.

Tanulságként, és egy picit talán önigazolásként fogalmazódott ez bennem meg, és írom most ki magamból.

Megérte ez a hosszú keresés, kutatás, tanulás?

Úgy gondolom igen, de a tanulásnak SOHA nem lehet vége. Elkezdeni SOHA NEM KÉSŐ, és amennyiben elkezdtük, akkor már „ csak” menni kell a kijelölt úton, és tanulni, olvasni, tapasztalatokat gyűjteni, továbbadni.
Ez a cél. - Nekem. és másoknak?