thesecret.hu

Első rész: http://www.thesecret.hu/blogok/szildiko/indulj-mar

......Nem tudom, mennyi ideig fekszem ebben a helyzetben. Két perce? Két órája? Két éve? Két évtizede? Tér és idő összefolyik, jelentéktelenné válik.

Kicsit kényelmetlen ez a testtartás, a beton éle nyomja a combomat, derekam a furcsa csavarodástól megfeszül, karom elzsibbad, de bírom, tűröm, és csodálkozva veszem tudomásul, hogy a szívem mélyén boldog vagyok.

Hosszú idő után megpróbálom megmozdítani a lábamat. Érzem, hogy sikerül, és néhány centit húzom magammal a betontömböt. Majd a másik lábammal próbálkozom, végül a kezeimmel, és megtalálom azt a módot, ahogyan centiről centire lassan haladhatok. A zajok lassan elhalkulnak, a lecsukott szemhéjam mögül érzékelem a környezetem változását. Vonszolom magam. Valahová.

- „Nézd, kik vannak itt! – hallok egy hangot. Erőlködve résnyire kinyitom a szemem, és édesanyám barna szemét pillantom meg. Értetlenül bámulok, már több hónapja nem beszéltünk. Szó nélkül elmenekültem otthonról….
- „Nem kell helyettem cipelned! – szólal meg – Ez az én dolgom.

Lassan eljutnak hozzám a szavai, de nem teljesen értem. Megsimogatja a kezem, ott ahol az ólmos súlyokat húzom. Sokáig meredek a nehezékekre, míg eljut a tudatomig, mit is nézek.

- „De anya, boldogan teszem, helyetted is. Nekem ez nem gond”- felelem, és bízom abban, hogy örül majd, hogy segítek. De nem, sötét felhő fut át az arcán.
- „Kérlek, add vissza, ami az enyém.”
Szemem a kezeimre téved, és ahogy jobban megvizsgálom a súlyokat, furcsa dolgot veszek észre: valóban, mintha nem hozzám méretezték volna, olyan nagyok.

Anyám mosolyogva nyújtja felém a kezét.
- „De akkor te fogsz szenvedni, és ezt fáj látni. Szeretnék segíteni.” – mondom.
- „Tudom, hogy szeretsz, és azzal segítesz, ha boldog vagy és éled az életed. Ha látom, hogy megérte. Te az én kis gyermekem vagy.”

Lassan elerednek a könnyeim.
- Anya, kérlek….- nyögöm, és hírtelen a karjaiba omlok. Ahogy ölelem, hallom szíve dobogását, érzem az „anyu illatot”, és észreveszem, ahogy a súlyok csúsznak le a kezemről. Hosszú percekig maradunk így,

Amikor kibontakozunk egymás karjaiból, könnyáztatta tekintetem, anyám jobb oldalán álló apámon állapodik meg. Ő némán a lábamra mutat. Ó, tényleg a betontömb!
-„De azt már nem adom! – döntöm el. Persze, ha jól megnézem, valóban el van méretezve, és úgy tűnik, nem az enyém, de kötelességnek érzem, hogy én vigyem helyette. Hogy apám boldog legyen.

Hosszan a szemébe nézek, nagyon hosszan, de nem látom a remélt örömöt. Anyám viszont elégedettnek látszik kezében a súlyokkal. Nem értem… Hát nem képesek tudomásul venni, hogy ha ők nem boldogok, akkor én sem lehetek az! Ha ők nem élnek jól, akkor én sem élhetek! Úgy érzem, akkor hűtlen lennék….

-„Ez a mi sorsunk, mi visszük. Te vagy a kicsi, mi vagyunk a nagyok, ez a mi dolgunk.” – hallom apám hangját. „Még hogy én vagyok a kicsi!”- lázongok belülről. Ám lassan tudatosul, hogy valóban, az ő kicsi gyerekük vagyok, és mindig is az leszek. Nehéz ezt tudomásul venni. Amikor óvatosan kilépek a felnőtt férfi méretű betontömbből, szüleim arca felragyog.

Vigyázva nyújtózom egyet. Szokatlanul könnyű…..
Még ismeretlen ez az érzés, annyira megszoktam a régit.

Még időre van szükségem….