Csak pár gondolat

Még soha nem voltak a kapcsolatok ennyire problémásak és konfliktussal terheltek, mint napjainkban.
Ahogy arra talán már magad is rájöttél, nem az a funkciójuk, hogy boldoggá vagy elégedetté tegyenek.
Ha továbbra is a meghitt kapcsolatban keresed a megváltást, akkor újra és újra ki fogsz ábrándulni.
Ha azonban elfogadod, hogy a kapcsolat nem azért van, hogy boldoggá, hanem hogy tudatossá tegyen, akkor az már valóban a megváltás lehetőségét kínálja számodra, és összhangba kerülsz azzal a magasabb tudatossággal, amelyik bele akar születni ebbe a világba!
Azokat, akik ragaszkodnak a régi mintákhoz, egyre több fájdalom, erőszak, zavarodottság és őrület várja.
-Eckhart Tolle

Sokadszorra merül fel bennem a kérdés: miért akarunk másokat megmenteni?
Miért gondoljuk, hogy azt kell és lehet?
Amikor nem kell, és nem lehet...
Mindenkinek magát KELL és LEHET megmentenie.
Senki mást.
Ahogy Müller Péter mondja, egy ember van, akivel le kell élned az egész életedet, és az TE magad vagy.
Mindenki más "átutazó vendég" az életünk színpadán.
Sokszor látom, hogy egyesek osztják az "igét", meg akarják mondani a tutit.
Miért is gondolják, hogy csak az ő tutijuk a tuti?
Majd megsértődnek, hogy nem fogadjuk meg a tutit.
Vannak alapigazságok, amik mindenkire vonatkoznak, akár tudja, akár nem, akár hiszi, akár nem.
Ezen túl, pedig mindenkinek más az útja, amit be kell járnia és ezt rajta kívül nem tudja senki (ill. sokszor még ő maga se...). Ezek után miért gondolják egyesek, hogy csak az ő igazságuk az igaz?
Hol marad, az egymás iránti tisztelet?
Az egymás iránt érzett felelősség? Nem a felszínesre gondolok, hanem arra a mély felelősségre, ami tiszteletben tartja a másik útját, tapasztalásait, buktatóit, rossznak gondolt lépéseit, amik valójában nem is rosszak, mert az ő fejlődését szolgálja. S miért nem fogadják el, hogy mások másképp látják?

Egyre jobban érzem mi a különbség a bölcs és az okos között...
A bölcs lehet okos is, de nem biztos, hogy az okos bölcs is.
Nagyon sok és finom különbség van.
Nem akarom megmondani a tutit senkinek, mindössze hangosan gondolkoztam, vagy beszéltem magammal.
Azt hiszem, van még mit tanulnom bőven...
Még sokszor elbukom, de már felismerem a bukásokat és igyekszem odafigyelni rájuk.
A helyzetekre, amik kibillentenek.
S boldog vagyok, ha sikerül.
Mert sokszor sikerül.
Egyszer botor módon azt mondtam valakinek, semmivel nem nehezebb ez az út, mint bármelyik másik.
Mea culpa... tévedtem.
Akkor, abban a pillanatban úgy is gondoltam.
Akinek mondtam, bölcsen hallgatott.
Sokszor gondoltam a bölcsekről, hogy érzéketlenek, nem hatja meg őket mások szenvedése és önzőek, hogy csak a saját útjukat járják és nem segítenek másokon.
Már értem, ez nem önzőség, még ha annak tűnik is.
Ez a másik ember tisztelete!
A másik ember elfogadása olyannak, amilyen.
S ha ez a másik ember segítséget kér, önzetlenül segít, mert ez a természetes.
S elfogadja azt is, ha a másik nem fogadja meg/el a kapott segítséget.
Mert ez is természetes, és az elfogadás jele, hogy ő másképp döntött.
S ha a másik nem képes elfogadni a saját változásunkat, hogy mi magunk változunk és máshogy gondolunk dolgokat, akkor azt is el tudja fogadni.
Küzdhet érte/ellene/mellette, kérdés, megéri-e?
Erről azt gondolom, amíg a saját belső hangunk ezt diktálja, amíg ezt érezzük helyesnek, addig meg kell tegyünk mindent ezért (mert az adott pillanatban ezt érezzük a leghelyesebbnek).
S ha nem megy, amennyire lehet békésen el kel engedni egymás kezét.
Járjuk a magunk útját, innentől külön.
Ha nincs dolgunk egymással, felesleges erővel ott tartani a másikat.
S ha van, úgyis találkozunk még.

"- De mégis, mi akar lenni?
- Csak önmagam. Ez minden. Csak ez az, amit elérhetek."
(Eric Knight)

Szeretettel:Ági