Elengedés

Suzanne Marshall Lucas: Elengedés

Feladni: csupán elhagyni.
Elengedni: édes felszabadulás.
Feladni: a gyötrődés kiáltása.
Elengedni: a tökéletes béke.
Feladni: keserves és nehéz.
Elengedni: oldás és fény.
Feladni: egyszerűen kudarc.
Elengedni: jól látni.
Feladni: nagyon emberi.
Elengedni: a legistenibb.
Feladni: meghalni a napnyugtával.
Elengedni: ragyogó napsütés.
Feladni: ennyi volt.
Elengedni: csak most kezdődik!

Ma este hazafelé jövet, azon gondolkodtam, hogy megírom a ma történteket.
Aztán elvetettem a dolgot, mondván, fáradt vagyok, hagyjuk.
Erre szembejött a fenti bejegyzés...
Értem én a jelzéseket... írom már...

A történet eleje kissé régebbre nyúlik vissza.
Aki olvasta esetleg a régebbi bejegyzéseimet, az tudja, volt egy mese.
(na jó, volt több is) Azonban amire én gondolok, az két lélekről szólt.
Amúgy pedig mesébe leírva az életem...
Konkrétabban az volt benne, hogy volt egy életem, benne egy kedvessel, és egy gyermekkel.
Majd a házasságom zátonyra futott mindkettőnk hibájából.
Lényeg a lényeg, külön költöztünk, én a közös gyermekünkkel, ő a barátnőjével.
Telt múlt az idő, mindenki élte a maga életét.
Látszólag mindenki rendben volt.
Majd egyik pillanatról a másikra ő öngyilkos lett.
Se búcsúlevél, se semmi.
Előtte egy órával még az apukájával beszélgetett, meg a testvérével.
Senki nem vett észre semmit.
Mindenki megborult ettől.
Az édesapja, a kedvese, a testvére, a barátai, mindenki.
Mi a gyerekkel azt hiszem olyan sokkot kaptunk, hogy teljesen lezártunk érzelmileg.
Eljött a temetés, ahol mindenki sírt, csak a gyerek és én nem.
A barátainkban én tartottam a lelket, mert annyira kikészültek.
Némelyikükkel ez közel 30-35 éves barátság volt.
Telt múlt az idő, és én nem sírtam, és nem is gyászoltam meg, pedig ő nekem a lélektársam volt.
Több mint egy szimpla férj, barát.
Lenyomtam a traumát a tudatalattimba, mintha meg se történt volna.
Mindez működött is tavaly novemberig.
Akkor ugyanis elkezdett feltörni az, amivel nem akartam szembenézni.
Egyre másra jöttek fel az emlékek, hol egy zenétől, hol egy hasonló emberi történetet olvasva.
Ez idő tájt már foglalkoztam spirituális és pszichológiai dolgokkal, így teljesen egyértelművé vált az üzenete.
Akkor végig gondoltam, hogy mit tehetek.
Lehetőség egy, tuszkolom le továbbra is a tudattalanomba, és nem akarok foglalkozni a történtekkel,
lehetőség kettő, ha már elkezdett feljönni az, hogy se meg nem sirattam őt, se meg nem gyászoltam, akkor ezt itt és most tegyem meg.
Úgy döntöttem, jó, akkor legyen. Hagytam előtörni az érzéseket.
Ha vigyoroghatnékom volt valamitől, mert olyat mi is csináltunk, vigyorogtam.
Ha sírhatnékom volt, mert olyan emlék jött a felszínre, akkor sírtam, sokszor órákon, éjszakékon át.
Amikor úgy éreztem, nem bírom tovább, akkor úgy sírtam álomba magam, hogy azt kívántam elalvás előtt, hogy álmomban találkozhassunk újra.
Nem emlékszem rá, hogy megtörtént-e, de másnap sokkal nyugodtabban keltem fel.
Lényeg, a lényeg, pár hónap eltelt, már sokkal nyugodtabb voltam, egyre ritkábban sírtam.
Juppi! végére értem! Elengedtem! Hurrá.
Gondoltam én, nagy naivan.
Aztán voltam családállításon, ahol eléggé durván szembesültem vele, hogy ez koránt sincs így.
Segítőmtől azt a tanácsot kaptam, hogy mivel még mindig nincs feldolgozva a trauma, van egy lehetőség, amivel a tudatosba lehet hozni a történteket, hogy teljesen feldolgozhassam, és valóban elengedhessem őt.
Vennem kellett egy cserepes virágot, és minden alkalommal, amikor megöntözöm, azzal a tudatossággal kell tennem, hogy ezt az ő emlékére teszem.
Úgy voltam vele, mint az egyszeri ember. Hiszem, ha látom.
Viszont ott motoszkált az is, hogy veszteni valóm nincs, legfeljebb lesz egy cserép virágom. :)
Szépen megvettem a virágot, és mindig amikor locsolom, rá gondolok, és magamban szólok neki, hogy az emlékére teszem. Eleinte még röhögtem is magamon, hogy milyen hülye vagyok, de csináltam, mert kíváncsi voltam az eredményre. Én magam lepődtem meg a legjobban, amikor kb. 3-4 hét elteltével azt vettem észre magamon, hogy már nem röhögök, amikor locsolom a virágot, és nem szorul össze a torkom, szívem, ha rá gondolok. Még pár hét elteltével pedig a gyerekkel szinte teljesen feszélyezetlenül tudtunk az apjáról beszélgetni, a régi horgász sztorikról és bármi egyébről.
Meglepő volt.
Ezt két okból írtam le. Egyrészt felvállalom a saját életem, a saját történetem, így nincs fekete folt.
Másrészt pedig a mai nap történése ennek fényében kissé más lesz.

Már reggel óta éreztem, hogy valami van a levegőben.
Rossz érzéseim voltak. Nem lehetett megfogni, hogy mi, vagy mitől, de ott motoszkált egész nap.
Nem görcsöltem rá, mert aminek meg kell történnie, úgyis meg fog, ha görcsölök, ha nem, így felesleges.
Estefelé hazajöttem, s amíg a baracklekvárom elkezdett főni, gondoltam ide ülök a géphez és körülnézek a facen.
Erre szembejött egy barátom (a volt férjemmel közös barátunk, akit én is ismerek több mint 20 éve) kiírása, ami számomra egyértelműen segélykiáltás volt.
Arról írt (már eleve az, hogy ő a facen, az is szokatlan volt), hogy mindig őszinte volt és sajnálja, ha bárkit bármikor megbántott, és bocsássanak meg neki, és elköszönés, többes számban...
A vészcsengőm azonnal bekapcsolt. Tudtam, éreztem, hogy baj van.
Hiába hívtam telefonon, nem vette fel.
Egy dolgot tudtam abban a pillanatban, hogy nem veszthetem el az önuralmamat.
Felhívtam valakit, akivel ő nagyon jóban van kisgyerek koruk óta.
Megkérdeztem, mit tud róla?
Semmit, mert?
Elmondtam neki is mit írt ki, és ő is lefagyott.
Beült a kocsiba és elrohant hozzá.

Én pedig itt ültem és végig gondoltam mindent.
Az életemet, azt a tudást, amit magamévá tettem, azt a hitet, hitrendszert, hogy semmi nincs véletlenül.
Hogy nincs halál, csak a test hal meg, a lelkünk tovább él, és hogy bárkivel bármi történik, annak komolyabb, nem e világi oka van, és ezt én hiszem és vallom is.
Az elengedésről is sokat elmélkedem mostanában, hogy valóban merünk-e, merjük-e elengedni a másikat.
Nem feltétlenül a halálra gondolok, lehet ez egy válás, vagy egy barátunk, aki mondjuk más úton jár mint mi, ezáltal el kell engednünk a kezét, tudva, csak így vagyunk mindketten szabadok.
Nos, mélyen végig gondoltam a kialakult helyzetet.
A lehetőségeket, hogy mik történhetnek.
Hogy lehet, csak rossz passzban volt, és ezért a kiáltás, de az is lehet, hogy a megérzésem ismét helyes, és baj van, akár akkora is, hogy lehet, hogy olyasmit csinált, amit nem lehet visszafordítani, azaz már nem él.
Csak ültem itt és néztem magam, elé, és azt kérdeztem az univerzumtól, hogy ez most tényleg komoly?
Tényleg ilyen leckét adsz?
Tényleg így akarod a hitemet próbára tenni?
Mert igen, végig gondoltam, hogy lehet, hogy már nem él, és ezt ténylegesen úgy el tudtam fogadni, engedni, hogy bármi lehet, én azt elfogadom. Furcsa volt, mert nem éreztem haragot, dühöt, keserűséget, (na jó, kicsit azért igen) de semmi olyan erőteljes érzelmi reakcióm nem volt, ami ilyenkor szokásos lenne.
Csak elfogadtam és elengedtem a végkifejletet.
Azért írtam neki egy sms-t, gondolva, azt azért csak elolvassa, ha a telefont nem is veszi fel.
Ami a szívemből jött, azt írtam le, tudatva vele, mindig van választásunk és mindig dönthetünk bárhogy, nem bántva őt, de éreztetve, hogy érzem mi megy benne végbe, és tiszteletben tartom a döntését, bármi is legyen az. A végére csak annyit írtam, szeretlek BARÁTOM.
Telt múlt az idő, közben lefoglaltam magam a lekvár főzéssel, hisz az irányítást átadtam az univerzumnak, legyen úgy, ahogy lennie kell.
A közös barátunk hívott, megtalálta, és nagyon maga alatt van.
Itt már éreztem, a dolgok jóra fordulhatnak.
Majd egy újabb óra elteltével írt ő is.
Csak annyit, én is, és egy mosolygós smile volt a végén.
Nem tudom leírni az érzést.
Egyszerre boldogság, megkönnyebbülés, és hála.
Hála az univerzumnak a leckéért, hála magamnak, hogy megfelelt-nek vizsgáztam, és hála a végkifejletért, mert ugye lássuk be, rendben, hogy elfogadtam, hogy bármi lehet, de azért ez mégis más így. :)

Szeretettel:Ági

Címkék:

Hozzászólások



:)

Köszönöm. :)
Neked is hasonlóakat.



Csúcs a vers... is... ,

Csúcs a vers... is... , utólagos engedelmeddel lopom!

Jó látni, hogy működik: hagyod, hogy a szíved vezessen, a józan ész belásson... várni tudjon, rábízzon...

:-)

Köszönöm, hogy vagy!

És úgy tűnik, más is !

:-))))))

Csodaszép napokat kívánok!



Ez igen!

Az élet fura elengedések/elválások sorozata!
Ne legyenek elvesztések, lemondások, feladások...

Úgy engeded el a másikat, hogy megmarad magadban is, de mégis külön vagytok.
Tiszta szívvel.

Levett, szívedre tett kalappal, meghajtott fővel.

Mert ami hozzád tartozik, még az ördög sem tudja elűzni mellőled (belőled).

Nagyon szép és remek, amit magaddal műveltél!
Le a kalappal!
Ölelés!