Elmefecsegés

Itt, ebben a végtelen csendben,
elcsendesedik az elme? Rendben!

Akartam... maradni csendben. Hiába!
Folyamatos volt az elme locsogása...
csak karattyolt, karattyolt, és mondta,
hogy mennyi mennyi is az ő gondja.
Félni a múlttól, félni a jövőtől,
megfeledkezni a végtelen jelenről.
Hallgass! Hallgass már, te majom!
Nem érted, hogy a csendet akarom?
És csak megállás nélkül mondta...
Reggeltől estélig nyomja.
Rászóltam. Feleselt, s folyton megsértődött,
Nyelvet nyújtott, pofát vágott, s érződött,
ha rajta múlna, kihívna csatára.
(abban jó) a vizet imigyen hajtva saját malmára.
Keresztül kasul mindent megmagyarázott,
Sőt! Néha még a saját szavába is belevágott.
Megmondta a tutit, majd az ellenkezőjét,
nem vette le fejéről, a szemellenzőjét.
És én is hiába mondtam,
kussolj már! Had legyek gondtalan.
Vagy inkább gondolattan?
Mond, mitől ily erős az elme?
lehet, hogy velünk ezt csak elhitette?
Lássuk be, nem is rossz a marketingje.
Azért... arra jó lenne rájönni,
hogyan lehetne őkegyelmét megszelídíteni.
S erre ő újra belehúzott, újult erőre kapott,
mindenkivel le nem zajló párbeszédet folytatott.
én meg csak lestem itt, bambulva,
hogyan lehet az elme ilyen ostoba?
Bár most ebbe jobban belegondolva.
szokott ő jó dolgokat is a felszínre dobni,
hathatós segítségével, ilyen jópofa dolgokat írni.
Hát üsse kavics! Gyere elme! Kedves barátom,
Locsogj csak a fülembe! Már nem bánom.

Címkék: