Hmm...

Ahhoz képest, hogy lételemem az írás, első bejelentkezésem óta jó pár hét telt el, mire újra billentyűt "ragadtam". De! Naponta benéztem, gyors olvasást rendeztem és máris repültem tovább. Most van kb. 10 percem és gyorsan kapcsolatba lépek Veletek.
Egyszer, egy kisvárosi élet után elköltöztem gyönyörű természeti adottságokkal megáldott fővárosunkba, és az első héten gyakran hitetlenkedtem. Amerre néztem mindenhol siető, rohanó embereket láttam.

Mintha felgyorsították volna megszokott kis életemet. Nem értettem, hiszen a tömegközlekedési eszközök 10 percenként jártak. Miért rohan minden és mindenki ennyire?-elmélkedtem akkor, és olykor szidkózodtam magamban mikor majd fellöktek. Az idő telt, egyik nap a másik után, hetek, hónapok követték egymást. Egyszer megálltam az egyik aluljáró közepén és meghallottam saját, lüktető szívverésemet, amint éppen rohantam, hogy elérjem a következő metrót. Egy pillanatig nem értettem saját magam,... utána rájöttem. Enyhe kifejezéssel éve, földbe gyökerezett a lábam. Ugyanazt tettem, mint az a több száz, ezer ember, akikről azt gondoltam, hogy a rohanásukkal mennyi fontos, figyelemre méltó, apró pillanatot elmulasztanak ebben az életben. ROHANTAM! Ezután próbáltam tudatosan figyelni az időre, hiszen nem akartam ezt az életstílust átvenni. De!! Arra jó volt ez a tapasztalatszerzés, hogy megértsem a rohanó embereket.

Pedig milyen jó lenne abból az időből amely a rendelkezésünkre áll, összegyűjteni, megspórolni a pici életmorzsákat, hogy utána egy új életet formáljunk belőle. Olyat, amilyet megálmodnak, megálmodtak maguknak az emberek.

"Néha nyitva kell hagynunk az ajtót, engedni, hogy besétáljon rajta a legnagyobb álmunk. Talán egy férfi, vele együtt a szerelem, a boldogság, talán egy jó hír, amitől napjaink máshogyan telnek, talán egy barát, aki visszaadja mindazt, amit eddig az évek eloroztak. Talán besétál az egészség, fölszabadítva testünket a folytonos kíntól. Csak ne felejtsük el nyitva hagyni az ajtót, hisz mind várunk valamire! Mindannyian álmodunk."
Sarah Garden

Címkék:

Hozzászólások



igyekszem:-)

Igazad van, do not rush! Mi osztjuk be az időnket, azzal találkozunk akivel akarunk. Persze csak akkor, ha ezt ő is akarja.:-)Ha meg nem akarja, mi meg igen, akkor intézzük úgy mint ha véletlen lenne az a találkozás. Van rá példa, hogy sikerül.



do not rush!

Örülök, hogy abban a percben ráeszméltél a rohanásodra:) Mindenki rohan, de az a legjobb, amikor rájövünk erre. Mert akkor tudatosul bennünk, hogy van lasabb életmód is, ami jobb, és pozitívabb. Nem feltétlen a komótos, unalmas életre gondolok, hanem az olyanra, amikor a saját magunk megszabott "rohanásában" van egy kis természetfigyelés, beszélgetés barátokkal, egy kávé a teraszon. Mi osztjuk be az időnket. Arra van idő, amire kell. Csak így tovább!:)