...43 éve...

Az első konkrét gyermekkori emlékem, hogy a kórházban szólongatom a kályhaszerelő bácsit, hogy: bácsi, hívd fel az anyukámat, (de lehet, hogy apukámat mondtam) hogy jöjjön értem! Meg a kiskacsás, keménylapos mesekönyv, ami ott volt velem a kórházban. A történet 43-44 éves, akkor laryngitisnek hívták a betegséget, ma már krupp-ként ismerik.

Tehát valami ilyesmi az első, amire emlékszem, és talán ez az egyetlen, amiben Ő még nem szerepel.

Innentől kezdve aztán nincs is olyan, ami nem közös élmény.

Mert március 27-én, 43 évvel ezelőtt, megszületett a kisöcsém.

Akit nagyon vártam, mert az anyuék azt mondták, az én feladatom lesz nekik szólni, ha a kistesóm éjjel felébred és sír, mert éhes, vagy pelenkát kell cserélni, én fogok rá vigyázni.

Persze sosem ébredtem fel, de valahogy le kellett szoktatniuk arról, hogy a nagyágyban velük aludjak.

És pontosan tudták, ha valami feladattal megbíztak, akkor azt már akkor, három évesen komolyan vettem.

És azóta se szeri se száma az emlékeknek, az élményeknek, amik velünk történtek, amit úgy hívnak, hogy gyerekkor.

A barátok, akikkel egy, vagy szomszéd utcában laktunk, akikkel az árokparton játszottunk, bunkert építettünk, bicikliztünk, Cigánydombra mentünk az utca elején, (akkor még volt ott domb), vagy az elhagyott házba beszöktünk a Baranyavár utcában, volt egy nagy cseresznyefa az udvarában, azt dézsmáltuk,de a TÜPÁ-ra (akkor épülő Tűzoltó Pálya, laktanya) is beszöktünk és az építkezésen az emeletről ugráltunk a homokba, bolyongtunk a nagy falak között.

Feljártunk a Ledinára is, pedig az már azon a határon kívül esett, ameddig elmehettünk.

De volt egy füttyjel, amivel az Apu hazahívott bennünket, illetve kettő, mert ha nem hallottuk meg a sima füttyöt, akkor alkalmazta azt, amit én anno a meccseken szoktam. Így aztán mindig hallottuk, ha haza kellett menni.

Aztán a régi nyaralások, sátorral a Szelidi-tónál, ami megintcsak olyan sok emléket idéz. Ott született barátságok, a Hörömpő cirkusz, a tó-átúszások, a szörfözés, a csillagos ég kémlelése, jaaaaaj, rengeteg sok szép történet.

Ezt váltotta a lázadó kamaszkor, amikor már körvonalazódott, hogy a zene, a rajz, a kreativitás fogja majd az életünk nagy részét jelenteni.

Nagy volt az öröm, amikor egy fülest hallván megtudtuk, hogy Öcsit is felvették a Művészetibe (én már akkor oda jártam zenészként), bár reklámgrafikus szakra jelentkezett (oda mindig nagy volt a túljelentkezés), bekerült, igaz, ötvösnek.

Mert szakmailag megfelelt.

És akkor jött az élete első nagy pofonja, megjött a felvételi értesítés, hogy nem vették fel, mert a 3-as magatartás sajnos közbeszólt.

Így aztán mást tanult, de megmaradt a rajz iránti szeretete, meg a trombitálás, sőt akkoriban próbálkozott a dobolással, meg a break-tánccal is. Persze csak úgy magának.

De ebből az időből ered az a mondás, hogy kislányom te majd énekelsz és klarinétozol, az öcséd meg majd trombitál, miközben rajzol, meg brékel. Ez szállóige maradt kettőnk között, mint a necipűűű, a mikimausz, a nyegy-pegy, a gyííípádlázsár, a gyeeeeplotty, a szüszkiszüszki, az úccclopog!!

Ezt csak mi értjük, mi emlékszünk arra, hogy kitől hangzottak el, és mit jelentenek!

És a cinkosság-pajkosság kettőnk között, amitől olyan hahotára tudunk fakadni, hogy csak na!

Mert gyerekek vagyunk, nagy gyerekek, ha együtt vagyunk.

Ez volt a jampi-korszak, a tesóm piros cipős, aputól örökölt bőrszegélyű kordbársonyzakós, bőrnyakkendős időszaka, az IH Valler-Tuczai discoja szombatonként, 17.00- nem tudom meddig, mert nekünk 21.00-re otthon kellett lennünk. A koripálya és az akkori barátok, a szerelmek.

Néhány csalódás után azt mondtuk egymásnak, na, mi felnőttként nem házasodunk meg, majd együtt lakunk, aztán mindegyikünk járja a saját útját nő meg pasi terén.

Persze az élet hozta a saját rendjét, először én házasodtam meg, később ő.

De legyen párja az embernek, Ő mégiscsak a test-vérem.

Nagyon sok a hasonlóság közöttünk, bár teljesen mások vagyunk.

Úgy nőttünk fel, hogy Apu volt a családban az, aki mindenre talált megoldást, akinek soha nem létezett lehetetlen,

aki autodidaktaként festett és muzsikált, manapság kevésbé teszi.

De az énekszó az zengett az autónkban, ha hosszabb útra mentünk, vagy otthon harmonikával, vagy citerával kísérve, később a zongorán.

Nem volt olyan dolog, amire azt mondta, hogy nem tudom, mert megoldotta.

Már előre féltünk, ha leckét kellett magyaráznia, mert nem értettük a kémiát, vagy a matekot, vagy a fizikát, hiszen mindent Ádám-Évától kezdett, na ezt is volt kitől örökölnünk.

Anyu pedig az ötleteivel, a remek kommunikációs készségével, na meg a hatalmas szívével mutatott utat, hogy hogyan kell a családot összetartani, hogyan kell embernek maradni bármilyen körülmények között.

Amit tőlük tanultunk és örököltünk, az jellemez bennünket.

A hit, a kitartás, a megoldások keresése, olykor a konokság, de a derűlátás is, a vidámság, a zene, az összetartozás, a szeretet... hosszan sorolhatnám.

És ez az, ami összeköt bennünket örökre.

A test-vérség.

Drága Tesóm!

Teljesüljön szíved minden kívánsága!

Isten éltessen nagyon sokáig születésnapod alkalmából!