thesecret.hu

A csizma

Nagymama... Állandóan dolgozott, alig aludt. Gyermekkoromban szomorúan nézte, hogy nekem két pár csizmám van, neki zoknira sem telt. A veséje nagyon beteg volt. Semmit sem tudtam ezekről. Csak csinálta a dolgát, hallgatagon, szótlanul, néha nagypapával veszekedve. A templom volt az egyetlen, ahol megpihentethette fáradt lelkét.

Minden este a harangszóra átöltözött, szép, tiszta ruhát vett, új kendőt, gyönyörűen megkötve a fején. Sosem tudtam, hogy csinálja. November volt, mikor elütötte az autó. Én 3 hónapos terhes voltam az első fiammal. Nagy volt a riadalom, mire megtudtuk a hírt, és hívott minket a kórház, hogy látni akar engem. Mire odaértünk, rengetegen álltak az ágya körül. Elmesélték, mi történt vele, elütötték, majd otthagyták. 50 percig feküdt a vizes, novemberi úton, a rossz gerincével és veséjével, mire kiért a faluba a mentő. A templomából sietett haza. Kis forgalmú út, rossz világítással, a semmiből felbukkanó autó nem látta az embert. Ő meg csak ment, mert dolga van, sietnie kell, a kutya még nem kapott enni.

Forgatgatták az ágyban, nehogy felfekvése legyen, mire kiderült, hogy eltört a nyaka. Senki nem figyelt halk szavára, hogy fáj. Csak minket várt már és a megváltó, békét adó halált. Mihelyt beléptem, ezt éreztem. Durva zajok, mindenki sír, jajong. És senki nem érzi, hogy békére vágyik, hogy fogja valaki a kezét, hogy elmehessen végre.

Megvárt engem, addig nem halt meg. A látogatás alatt hörögni kezdett, mindenki kiszaladt orvosért, kétségbeesve. Egy pillanat alatt nyugalom és csend állt be, nem mozdultam mellőle. Tudtam, hogy menni akar. El ebből a világba, el nagypapához. Törött nyakkal, rossz vesével esélye sem volt már. Csendben megfogtam a kezét. És mosolyogtam rá. Szeretünk. Menj. Mehetsz. Megtettél már mindent itt értünk, magadért meg soha semmit. Nem szavakkal mondtam, csak néztem rá, mosolygott, majd halkan, egyre lassabban, 3-at lélegezve meghalt.

Fogtam a kezét és gyönyörű béke volt az arcán. Súlyos-súlytalan lelke ott lebegett velem. Minden rendben lesz, súgta. És akkor hirtelen berobbant az összes ember és orvos. Elillant a lelke. Ránéztem, ez már nem a nagyi, csak egy porhüvely. Nagyi elment. Sikerült elmennie, mert épp csend volt.

Sosem figyeltem rá eleget, túl kicsi voltam és elkényeztetett.
A mai napig bánt, hogy önző voltam és nem adtam oda neki a csizmámat. Viszont én voltam a kiválasztott, hogy foghattam csendben a kezét, mikor végleg elment.

Akkor azt éreztem, mégis jó vagyok.
--------------------------------------------------------------

Apára én találtam rá. A feje alá párnát akartam tenni, amit sosem hagyott, akkor meg már nem volt értelme. Hiába emelkedett ki a szegénysorból s lett tudós, szeretet nélkül képtelen volt élni. Vele beszéltem először az ufókról és az n dimenzióról. Nyitott volt és egyben zárt. Köszönöm, hogy volt nekem.

---------------------------------------------------------------

Őt úgy gyászoltam meg, hogy élt. Én meg élve eltemettem magam. Csak 24 év volt. Soha ennyit nem tanultam semmiből. Utána tanultam meg élni. Még nem megy maradéktalanul, de igyekszem!