thesecret.hu

Imádja a hajnalt, a pírját, a csendjét, a téli csillogó, roppanós, új havat, a tiszta csendet. A felhőket. (Néha látja a kutyáját egy foszlányban.) Lebeg. Van. Ilyenkor csukott szemmel szemlélődik.

Amit kimondottan szeret, ez netán mind egy hajnali érintést követően adódik. Amikor kócosan, gyűrötten mégis ő a legszebb, neki... beugrik egy régi emlék... mikor még tele volt a fiókja drága rúzzsal, finom krémmel, illatos púderrel, még pillagöndörítő és neccharisnya is szerényem megbújtak egymás mellett... mindene csillogott, csak a szeme nem ...

Péksütemény illata zökkenti ki gondolataiból, szemét tágra zárva, de aztán mégis kilesve a védőhéj alól a nagyvilágba. Hajnali buszmegálló: fáradt emberek, mélyen szívják a cigarettát, köhögő, néma tekintetük örök fáradtságot, magányt sugall. A nők vékony, rövid, de divatos kabátban, nem sejtik, hogy veséjük jövendő gyermeküknek is kell még... Csodakörmök, csodafüggők a fülben, vasalt haj, trendi rúzs, erős smink, csodacsizma, hosszú póthaj és kék műlencsék...

Hogy szeresse valaki őket, megértse, elfogadja... végre. Egyedül maradnak szép álruhájukban?

Hol is lakik a szépség? A párnán csomókban ottmaradt póthajban? A félrecsúszott lencsék mögött? Álarcokkal, képet mutatva? Vörös rúzs mögött, véres körmökkel?

Vérzik a szíve. Azt gondolja, talán senki nem csókolja meg ezeket a lányokat hajnalban. Sem. Úgy igazán és őszintén. Vajon mikor nyitotta ki utoljára a fiókot? Idejét sem tudja.

Kattogó rutinzajjal, munka indul, zökkenőmentesen, kis nevetésekkel tarkítva. Este lett, mire mindennel végzett. Hunyorogtak a házak ablakai, eszébe jutott a régi érzés, az otthontalanság otthona. Fordult egyet, s hosszú idő után a ház mögötti úton tért haza, ahol anno kutyájával sétáltak, boldogan. Kis fekete kutyája lobogó füllel szaladgál már a felhőkön, amennyit csak akar, sosem fáradva.

Csendes volt az idő, lustán tekeredett a fákra az éj, puhán beborítva jótékony sötétjével, kis eső kotyog, halkul a felhők jajszava, csendesen kopog a megmaradt, kapaszkodni vágyó, fáradt leveleken, csak hallgatja s nézi, ezernyi csillag a fekete kis bogyókon... úgy pillognak, mint a pici ledek a karácsonyfán... minden egyes bogyón egy-egy vízcsepp, minden egyes vízcseppben egy egész világ, fényt ölelve, bezárva, csillogtatva....

Elolvadt, szétfolyt, eltűnt, megállt az idő. Szíve mosolyra húzódott. A hétköznapok s az ünnepek gondja, a fájdalom megszégyenülve elmenekült, mint ahogy a zuhany alatt állva érzi, amint épp a víz lemossa róla az életet. Hogy meglásson egy másikat. Ami mindig is benne volt, de gondosan rejtette. Ilyenkor minden jó és rossz a lefolyón keresztül a semmibe veszik.

Új világ, pőre világ maradt.

Aztán kisütött a nap.