thesecret.hu

Furcsák vagyunk mi emberek... Egész életünkben arra várunk, hogy történjen valami igazán csodás az életünkben, valami, amire vágyunk, ami boldoggá tesz minket, hogy találjunk valakit, akit szerethetünk és aki viszont szeret. Megtaláljuk azt, amit a köznyelv egyszerűen csak szerelemnek hív. Azt hiszem, keveseknek adódik ez meg, a kérdés: miért? Egész egyszerűen saját magunk miatt. Mi emberek képesek vagyunk arra, hogyha ránk talál és bekopog az ajtón, ami után egész életünkben sóvárgunk, azon kezdünk el gondolkodni, hogy ez az egész valóságos-e? Majd meggyőzzük magunkat arról, hogy ez biztos csak délibáb, hogy ez túl szép, hogy igaz legyen. Aztán azon kezdünk el vívódni, hogy beengedjük-e az ajtón, majd a végén inkább rácsapjuk az ajtót, mert rádöbbenünk, ha beengedjük, az egész életünk a feje tetejére áll.
Félünk a változástól, félünk a kockázatvállalástól, attól, hogy felvállaljuk vágyaink tárgyának következményeit. Lássuk be a megszokás nagy úr, el lehet mögé bújni. Majd csendes magányunkban, mikor nem lát senki azon szomorkodunk, talán sírunk is, hogy elszalasztottuk
a lehetőséget a boldogságra. Vannak közhelyek, mint például, hogy Késő bánat, vagy Csak magadnak köszönheted... Hiszem,
hogy az embernek nem bánkódni kell, hanem előre tekinteni, vállalni a kockázatokat, hinni, elkötelezni magát valami mellett
amire vágyik valóban. Persze ez nem megy egyik pillanatról a másikra, idő kell hozzá, hogy megváltoztassuk akár az egész
életünket is. Mindenki vágyik a boldogságra, arra, hogy harmóniában éljen, kiegyensúlyozott legyen, adasson meg számunkra
egy biztos pont, aki mindig mögöttünk áll, aki támogat, akinek a vállán elsírhatjuk bánatunkat. Ha nem állunk ki a vágyainkért,
álmainkért, legyintve lemondunk róluk, hogy nekem ez úgysem sikerülhet, megtagadjuk magunktól a boldogság lehetőségét.
Vannak emberek, akik felszínesek, akik számára a boldogság nem más, mint pénz, érdek, előmenetel, látszat, akik talán csak akkor
veszik észre, hogy elszaladt mellettük az élet, hogy kicsúszott a kezük közül minden, ha ennek egy része felborul, ha
kapnak egy pofont onnan, ahonnan a legkevésbbé sem várják. Ezek az emberek görcsösen próbálják visszaállítani, amit elveszítettek
Képesek egyik pillanatról a másikra kifordulni önmagukból, hogy a számukra fontos dolgokat visszaállítsák. Ha mindez
megtörtént, újra nyeregben érzik magukat, és folytathatják felszínes kis életüket. Egy kapcsolatban azonban két ember érzelmeiről
vágyairól, gondolatairól beszélünk, nem egyik vagy másik félről. Behódolni, elviselni azt, ami nem esik jól, szenvedni
éveken át valaki mellett azt jelenti, feladod az álmaidat, megtagadod a vágyaidat és elsüllyedsz a mocsárban, amit saját magad
kreáltál. Jobb esetben rájössz, hogy hülyeséget csináltál, és segítségért kiáltasz vagy mielőtt nagyon mélyen belemerülnél
inkább kilépsz belőle magad, rosszabb esetben hagyod, hogy elmerülj és belefulladsz a közönybe. Aztán egy nap felébredsz a
közönyből, végig gondolod életed történetét, és rájössz leélted az életedet úgy, hogy a megszokás, a közöny, a beletörődés
uralta. Ezután az ember sóhajt egy nagyot, és belátja, bár hibázott, nem tehet már semmit, és hagyja, hogy ellepje újra
a beletörődés mocsara. Mikor életet kaptunk, senki nem mondta el nekünk, hogy ez mennyire nehéz, hogy mennyi az akadály, és
mennyi küzdelem vár ránk. Próbálnak minket tanítani, hogy ne bánts másokat, élj úgy, hogy vedd figyelembe mások érzelmeit,
légy boldog, juss minél messzeb az életben, vidd többre, mint a szüleid. Senki nem mondja el azt, hogy mit hogyan tegyél,
persze ha elmondanák, túl könnyű lenne az élet. Azt hiszem az embernek kell annyira önzőnek lenni, hogy a saját boldogságát
helyezze előtérbe, hiszen nem mások életét éljük, hanem a sajátunkat. Persze bonyolódik ez a dolog, ha az ember családot alapít,
ha gyermekei lesznek. Ha felelősséggel tartozunk valakiért, gyakran úgy érezzük már nem a mi boldogságunk a fontos. Lássuk
be, ez nem minden esetben van így. Bár szeretnék mindent megadni a gyermekünknek, és meg is teszünk azért mindent, hogy így
legyen, amikor van egy kis ráérő időnk rádöbbenünk a saját boldogságunk hiányzik. Sajnos egy család élete nem mindig boldog,
akkor sem, ha gyermeket vállalnak. Az élet rendje bár az lenne, hogy a család összetartson, szent kötelék legyen, és a tagok
tiszteljék, értékeljék és becsüljék egymást. Ha ez nem működik nincs annál nagyobb kín, mikor az ember össze van zárva azzal,
aki miatt szenved. Egy családot, egy életet azonban nem lehet csak úgy felborítani, hiszen van gyermek, akinek életet adtunk,
akiért felelősséggel tartozunk, akinek az érdekeit figyelembe kell vennünk. Pokolian nehéz megtalálni azt a helyzetet, hogy
a lehető legkisebb szenvedés árán változtassunk életünkön. Különösen nehéz ez olyankor, ha a két fél minderről teljesen másként
gondolkozik. A felszínes embernek jó, hogy van hova hazamenni, hogy mosnak, főznek, takarítanak rá, és van valaki, akin
időnként levezetheti fiziológiás szükségleteit, mivel a kényelem nagy úr. Képesek vagyunk olyan dolgokat elviselni, amelyekről magunk sem tudjuk, hogy
elég erősek vagyunk hozzá. Szomorú, hogy egyeltalán ezeket a dolgokat meg kell tapasztalnunk. Senki és semmi nem éri meg ezt a szenvedést,
a beletörődést, ha lehetőség van a változtatásra. Ha hiszünk a vágyainkban, ha képesek vagyunk erőt gyűjteni, és van aki megfogja
a kezünket és kihúz a mocsárból, ne féljük a változástól. Minden változás hoz valami jót, de persze a jó nem jár a rossz nélkül, ha tudunk azonban megfelelően mérlegelni, akkor elérhetjük a boldogságot.