Életfeladatunk megtalálása lehetőségeink tükrében

Döntéseink következményeképpen magunk építjük fel azt a világot, ami létrejön.

Ha másképp döntünk, más valóságba lépünk.

Párhuzamos valóságok egymásutánjának tetején élünk, csak azt látva, amire rá vagyunk hangolódva.

Ami most vagyok, eddigi döntéseim sorozatának következménye.

Ahogyan megélem a dolgokat , viszonyulok hozzájuk, mind mind, mostani mentális állapotom egy lenyomata.

Mivel a lélek mindig a tökéletességre törekszik, a destruktív erőket megpróbálja kiküszöbölni a lehető legtisztább állapotot létrehozva , mérlegelnie kell, mi az, ami után érdemes vágyakoznia.

Annak tükrében, amivé eddigi döntéseim nyomán váltam, érdemes-e olyan dolog után vágyni ami már számomra nem hozna fejlődést, csak újabb elvárás - hintába tenne, egy korábbi állapotomat felidézendő?

Logikusan nézve visszalépést jelentene, bár a savanyú a szőlő megfogalmazás is egy bizonyos szempontból helytálló.

Kérdés, mi a cél, a lelki fejlődés, vagy a gének továbbörökítése? Ha az, akkor vállalható-e bármi áron?

Teljes felelősséggel dönteni mindig hosszú mérlegelést igényel.

Ha túl hosszú mérlegelésre van szükség, ott már olyan 'mű' íze van a dolognak.

Amin túl sokat kell gondolkodni, az már igencsak erőltetett.

A tökéletesedés valóban több irányú lehet, kinek mi az útja, mi a feladata.

Csak, a társadalmi szokásjog alapján, nem lehet elvárni az egyéntől, hogy ugyanazt az utat járja be, amit az ősei, főleg, ha az gyökeres jellemváltozást igényelne, amire többnyire kevés esély van.

Az, hogy merre megyünk, melyik utat választjuk, kizárólag fejlődésünk iránya határozza meg.

Felmerül mégis a kérdés, ha pl., feladatunk van a szeretettel, és nem éljük meg azt pl egy párkapcsolatban, közelről, igazán kiteljesedve, akkor nem élünk-e elfecsérelt életet?

Véleményem szerint kár lenne így gondolkodni, és természetünk ellen dönteni, ráerőszakolva magunkra valami olyat, ami nem illeszkedik mostani identitásunkhoz.

Támaszkodjunk megérzéseinkre, és ne azért döntsünk valami mellett, mert úgy gondoljuk, ez szolgálja lelki fejlődésünket, és ha ebbe nem megyünk bele, akkor nem oldjuk meg életfeladatunkat.

Ez felesleges frusztrációt, gátlást eredményezne, ami szintén akadályozná a fejlődést.

Ha egy párhuzamos valóságban megéltem azt a vágyamat, amit most nem tudok beteljesíteni, akkor nem frusztrál az elégedetlenség, hiszen szellemileg átjárhatóak a szövedékek bárha nem is tudatosul ez a felszínen.

Ha nem nyomaszt az elvégzetlen feladat rendezésének kényszere, jobban tudok koncentrálni arra, ami a mindennapokban fontos: megélni azt a valóságot a maga teljességében, és abból kihozni a legjobbat.

Tapasztalni, csak azért, mert a bennünk élő felsőbb én igénye ez.

Megelégedett lenni ebben az életben, és együtt mozogni az élet sodrásával, nem kevés dolog. Minél elégedettebbek vagyunk, annál jobban halljuk a belső vezetés hangját, így tudjuk a legtöbbet kihozni az ebben az időben létező lehetőségeinkből.