2010. április 1. csütörtök - 20:03 | beküldő: unique
Nem könnyű belátni, hogy a rossz dolgokat is magunknak köszönthetjük, mi teremtjük. Csak azon változtathatunk, amire ráeszmélünk, felismerünk.
De én mit mondanék egy szudáni vagy magyar nő arcába nézve? Hogyan is vezethetném rá, hogy rabszolgasorban él? Hisz úgysem értené és el sem hinné.
De
hogyan is nézhetem a fájdalmat valaki szemében?
Egyszer kiszakadt belőlem, hogy nem vagyok se Don Quijote , sem Jézus. Egy embert is nehéz boldoggá tenni, nemhogy egy egész világot megmenteni.
De mégiscsak donkihóte vagyok. Sajna. Ez a lényem. Ha egy esetben is sikerül, már megérte.
Néha nem adhatunk más, mint egy ölelést. És van aki elfogadja.
Zoli kemény, hideg, szarkasztikus, már-már bunkó, öntörvényű, elidegenítő. Ki is jöttünk, meg nem is. Aztán meghalt az ő Zsuzsája. Valahol azt hallottam, ilyenkor semmi mást nem tehetünk, mint őszinte részvétet kívánni. Semmi mást nem tehetünk úgy igazából, de ezt igen. Eljutottam felé. Sérülékenynek, törékenynek látszott. Ha meglökött valakit, nem rivallt rá, mint eddig, ő kért bocsánatot. Érzelmeit magába zárva, ridegen élt. Nem volt könnyű gyerekkora, ölelése, megbecsülése, pénze szinte sosem.
Aztán szó nélkül megöleltem, mint embert. Majdnem összeroppant. Beszélgettünk. Nem túl komoly és fontos dolgokról. Búcsúzáskor is megöleltem. Annyit mondott halkan, ez jól esett.
Néha tényleg nem adhatunk mást, csak egy őszinte emberi ölelést a meghallgatás és a 2 jó szó mellé: Miben segíthetek?
És az a legjobb, ha komolyan gondoljuk ezt. Hátha jön rá őszinte válasz.
- unique blogja
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
- 483 olvasás
-
Hozzászólások
Drága Unique!
Tudod vannak emberek, akik szinte kiáltanak azért, hogy segíts nekik és mégsem hagyják. Nekem életem legfontosabb embere mérte az arcomba, hogy nem tudok neki segíteni, mert senki sem tud. Pedig még csak nem is hagyta, hogy megpróbáljam... Olyan rossz, amikor az ember tehetetlen.
Ugyanakkor az is óriási örömöt tud okozni, amikor ezzel szemben tud. Amikor, ahogy írod elég egy ölelés, egy mosoly, egy jó szó, egy apró gesztus, ami annak, aki adja semmi erőfeszítésébe nem kerül, de, aki kapja, az egy életen át hálás érte.
Van, akinek mindene megvan fizikai szinten, még sincs semmije igazából és fizikai dolgokon kívül nem képes adni semmit, de van, akinek nincs semmije fizikai szinten és nem is tud fizikailag adni semmit, mégis többet ad a szeretetével és önmagam nyitottságával és nyitottan tartásával ezer kézzel fogható kincsnél.
Ezek a megfizethetetlen dolgok és itt van az a pont, ahol a pénz mit sem ér. Mert vannak dolgok, amik sokkal többet érnek és, amiket mégsem lehet megvenni. :) Szerintem.
Szeretettel ölellek és köszönet ezért az írásért. Nagyon jól esett olvasni és elgondolkodni picit. :)