thesecret.hu

A véleményetekre lennék kíváncsi, mert mindig olyan jó tanácsokat adtok. J Az apukámról lenne szó. A dolog lényege a következő: elég negatív légkörben nevelkedtem, úgyhogy világéletemben egy szorongós, félénk, önbecsülési problémákkal küzködő ember voltam. Összeszedtem pár pszichikai betegséget is az idők folyamán, arról nem is beszélve, hogy negatív eseményeket egymás hegyén-hátán teremtettem folyamatosan. Tényleg durva időszak volt az a tizenpár év. Aztán történt az, hogy megismerkedtem a Titokkal. Mintha megváltást nyertem volna általa, úgy éreztem hogy végre van befolyásom az életem eseményei felett, mivel azelőtt abban a biztos tudatban éltem, hogy az élet rossz tréfát űz velem, és ki vagyok szolgáltatva neki… Közben elköltöztem otthonról. Az életem pedig kezdett szó szerint megváltozni, és vele együtt én is. Pár hónap leforgása alatt akkora változások mentek végbe, amikről azelőtt álmodni sem mertem volna. Az ismerőseim is, akik régen láttak, mind megjegyezték, hogy mennyire megváltoztam, kívül is, és belül is. Jól éreztem magam a bőrömben, amikor a régi énem eszembe jutott, olyan érzés volt, mintha az nem is én lettem volna. Még a pszichikai problémáimból is nagyrészt kikeveredtem, orvosi segítség nélkül. Az a magabiztosság, amit abban az időben éreztem, azelőtt ismeretlen fogalom volt számomra. És a legfontosabb, hogy mertem álmodni, pozitívabbnál pozitívabb dolgokat, amik nagyrészt meg is valósultak. Amikor kéthetente hazalátogattam, akkor pedig azt éreztem, hogy ebben a légkörben nem is csoda hogy úgy éreztem régen magam ahogy, és hogy olyan voltam amilyen… A bajok ott kezdődtek el ismét, amikor pár hónap múlva haza kellett költöznöm. Már a hazaköltözésem után egy hónappal éreztem, hogy mintha kezdene felborulni bennem az egyensúly. Egyre kevésbé tetszett az is, amit a tükörben láttam, és kezdtem egyre félénkebb, bizonytalanabb lenni. Tudni kell, hogy az apám egy rettentő negatív ember. Én esküszöm, ha akarnék se tudnék még csak hasonló embert sem találni az ismerőseim közül. Szinte vibrál belőle a negativitás, és ilyen amióta az eszemet tudom. Nagyon nagyon pici voltam még, amikorról az utolsó emlékeim vannak arról, hogy milyen is lehetett mielőtt nem állt be nála a pszichikai krakk. Egyszóval, rossz a közelében lenni is. Ezt mindenki mondja, nem csak én gondolom így. Volt olyan ismerősünk, aki jó barátja volt, de régóta nem találkoztak, és amikor egyszer eljött hozzánk, tíz perc után azt mondta, hogy ebben a környezetben, csoda hogy még nem betegedtünk meg apu mellett… De nagyon szeretem őt, és sajnálom, hogy nem tud ebből kikeverdni, sőt egyre mélyebbre csúszik a saját negativitásában…ráadásul ránk is rossz hatással van. Olvasott régen pár agykontrollos könyvet, de mivel nem jött három nap után a csoda, feladta, és azt mondta hogy ezeket ki kell dobni a szemétbe, sőt én se olvassam…úgy beszélt róluk, mint valami ördögi dolgokról…és ma már úgy gondolom hogy nem is tud hinni abban, hogy bármi is segíthetne a helyzetén. Teljesen elfásult. Kb két éve lassan hogy újra itthon lakok, az első évben rengeteget foglalkoztam a vonzás törvényével, ez volt az egyetlen menedékem, nagyon igyekeztem fenntartani a pozitív gondolataimat, de aztán már csak annyit tudtam elérni, hogy stagnáljon a lelki állapotom a semlegesnél, bár inkább negatívba volt billenve, az utóbbi fél évben pedig totál kikészültem. Úgy éreztem hogy ismét az a lúzer vagyok, aki régen voltam, és hogy semmit sem érek. És tényleg ilyen dolgokat is kezdtem el vonzani, amik ezt igazolták vissza. Egy hónapja döntöttem úgy, hogy újra fellapozom a Titkot, és ide is visszatérek, mert ha én magam nem teszek valamit, akkor ki fog, és ha régen is sikerült, akkor most is fog, de dolgoznom kell rajta. És tényleg sokkal jobban érzem magam az utóbbi egy hónapban, most hogy újra a jó dolgokra fókuszálom a figyelmemet és kontrollálom a gondolataimat, nem engedem csapongani őket. Már a fizikai valóságomban is történtek változások. A problémám csak az, hogy elég gyakran aggódom az apukám miatt, mert szeretnék rajta segíteni. És amikor kezdem kicsit jobban érezni magam, akkor rögtön az jut eszembe, hogy milyen jó lenne, ha ezt átadhatnám neki is, hogy miként alakíthatja az életét, és hogy mekkora kulcs is van a kezünkben, csak tudni kell használni. De amint erre gondolok, rögtön ki is ábrándulok, mert tudom, hogy úgysem érdekelné, mert annyira el van fásulva, vagy ha érdekelné is, három nap után valószínűleg ezt is feladná, mert annyira be vannak nála rögzülve a régi minták, hogy ahhoz hatalmas kitartásra lenne szüksége, hogy átalakítsa őket, ezt már csak magamról is tudom, de szerintem neki nem lenne annyi kitartása. És itt mindig a saját kedvem is elmegy. Mert sajnálom őt, néha már rossz ránézni. Együttélni meg ne is mondjam hogy milyen nehéz vele. Nála alap az hogy az élet és az élet minden megnyilvánulása szar és összeesküdött ellene, és soha semmi sem elég jó neki, a viselkedéséről meg ne is beszéljek. Tényleg nem láttam még ennyire ilyet… De nagyon szeretem őt, ezért is szeretném ha neki is jobb lenne. Meg persze nem leszek képmutató, magam miatt is, mert nem tudom jól érzem és gondolom-e, hogy ő is nagy hatással van arra, hogy amióta újra itthon lakok, minden régi rossz beidegződésem ugyanúgy előjött, mint amilyen régen volt? De tudok-e én, vagy egyáltalán kell-e segíteni rajta, és ha igen hogyan? Azért írom hogy kell-e, mert ugye ha ő nem akarja, akkor én hiába erőlködök, plusz még magamnak is ártok vele. Persze tudom azt is, hogy amíg magamon nem segítettem, addig máson se tudok… De néha úgy érzem hogy ebben a környezetben még magamon se tudok, mert néha olyan mintha valami láthatatlan erő rámtelepedne, de nagyon igyekszek. De mindegy, a lényeg az, hogy ez az állapot tarthatatlan. Előre is köszönöm a válaszokat!