Valaki valahol mondani akar valamit – a Fény születéséről…

"Ez az ébredés más volt, mint a többi...

Érezte, látta a fényt, mely mindent átsző, és ellenállhatatlan erővel hív valami ismeretlen boldogság felé. Haza akarok menni – formálódtak meg benne hangtalanul a szavak. Pedig fogalma sem volt, hogy miféle otthon után vágyakozik. Hiszen itt ül a saját ágyában a jól ismert falak között. Ebben a pillanatban azonban biztosan tudta, hogy az egészen más világból hozzá érkező üzenetek valódiak és nem fantáziált.

Önnön legbensőbb lényének birodalma valóságosabbnak tűnt most számára, mint bármi, amit akár a két kezével is megragadhatott. Régóta botorkált már halványan kirajzolódó emlékképek között, furcsa honvágyának eredetét keresve, de mintha elfelejtett volna valami fontosat.

Kisgyermekkorában gyakran nem tudta, melyik világ az igazi. Szüleinek lágy hangja átkísérte őt oda, amiről a mesék szólnak. Volt ott sűrű erdő, aztán lágy patakok, várak, apró szakállas emberek nagy bőrkötésű könyvekkel. Találkozott vastagtörzsű fákkal, melyek megszólították őt, mert emberarcuk volt. Megmutatták az utat, de ők már nem tudtak továbbmenni, mert óriási gyökereik a földhöz kötötték őket.

A nagy réteken, ahol ezerszirmú virágok nőttek, minden virágban egy tündér lakott. Harmatot ittak hajnalban, és ruhájukat a nap szőtte fényből. Ott minden igaz volt, amit gondolt. Gondolt valamit és az megjelent.

Persze voltak félelmetes dolgok is, iszapszívű sokszemű lények, melyek a karmaikat nyújtogatták feléje, vagy kígyók melyek pillanatok alatt óriásira nőttek el akarván nyelni őt. Ilyenkor kétségbeesetten kezdett menekülni, és egy pillanat múlva már édesanyja karjaiban találta magát, abban a világban, ahol a dolgok olyan lassan változnak, ahol a könny mindig csípi a szemet, és a kéz fáj, ha nekiütközik annak a rácsos valaminek.

Jó a megnyugvás a lágy kezek között, a szipogás elhalkul és az altatódal ismét átlibbent a fátylon túl abba a másik világba.

A sok kaland emlékei ébrenlétei idején is elkísérték, de valahogy sohasem emlékezett már arra, hogy miért indult el. Valamit keresett. Valami hívta.

Az öröm és szorongás képei mögött, minden kaland mögött átszűrődött valami egészen más, de hiába kapta fel a fejét visszafojtott lélegzettel figyelve a jelre, a lényeg elillant. Mindig szeretett volna egy iránytűt, mely bárhonnan hazavezeti. Haza? Vajon hol van az ő igazi otthona. A lakás falain túl, az álmok világán túl, mégis egészen közel.

Valaki, valahol mondani akar valamit…

Jóval később, mikor már óvódba kísérték, különbséget tudott már tenni alvás és ébrenlét között. Ekkor már beszélt és kérdezett.

Elbeszélte, hogy kikkel találkozott ott, és azokkal milyen jó volt játszani, távoli birodalomról beszélt, melynek kapujában oroszlánok őrködnek, akiket nem lehet megtéveszteni, és csak azokat engedik be, akik nem félnek tőlük, hanem szeretik őket. Akkor viszont kitárul a kapu és egy fényhíd ereszkedik le, melyen fehér lóra ülve, a csillagok között lehet kalandozni.

A felnőttek komoly arccal hallgatták a történeteket, de valahogy hiányzott az őszinte érdeklődés. Egyáltalán rá kellett jönnie, hogy a felnőttek semmit sem tudnak az igazán fontos dolgokról. A kérdésekre pedig nem képesek válaszolni. Csak akkor könnyebbülnek meg, amikor időjárásról, meg könyvespolcokról kérdezik őket. Ekkor nagyon komoly arckifejezéssel kezdenek beszélni, és utána elégedetten dőlnek hátra, unalmas újságjukkal a kezükben.

Aztán iskolába kezdett járni.

Megtanították arra, hogy nem elég annyit mondani, hogy sok vagy kevés, hanem mindennek pontos darabszáma van. Mindent elneveztek valaminek, mindent lerajzoltak, mindent kis fiókokba tettek, és a tanár a dolgozatíráskor könyörtelenül rákérdezett az összes kis fiók nevére, és számszerűen tudni akarta mi van benne, és ugyebár miért, és miért nem a másikban.

Ha véletlenül valaki összetévesztette a fiókokat, akkor rossz jegyet vitt haza az illető, és másnap nem volt lent a játszótéren, mert a papája tanította a kis fiókok nevére.

Nem csoda, hogy nemsokára alvás alatt nem a régi fehér lova várta, a csillagok közötti kalandozásra, hanem ott is a kis fiókokat kellett rendezgetnie. És mindig rossz helyre tett valamit, a szigorú arcú tanár pedig, aki egy kicsit azért más volt, mert kitépett kis fát tartott a kezében, mindannyiszor a kezére csapott amikor ő hibázott.

Aztán még jobban összezavarodott minden. Lassan kezdte elhinni a szüleinek, hogy a valóság az, amit ő lát most, amit megfog, amit hall, és minden más csupán fantázia, amit ki kell nőnie.

Belefáradt az ellenkezésbe, és az egyhangúan lepergő naptárlapokkal együtt sok minden a feledés szemetesládájába esett.

Ez az ébredés azonban más volt, mint a többi. Születésnapja van. Álmában állt valahol fent valamilyen hegyen, és mintha a folytonosan ismétlődő napjait felgyorsítva látta volna. Felkelés, mosdás, reggeli, út az iskolába, először egyenesen, majd balra, jobbra, egyenesen, iskola, padok, feleltetés, szünet, ebéd, hazafelé, tanulás, játék, vacsora, alvás, ébredés.

Valahol, valaki mondani akar valamit.

Ő elszörnyűködve nézi napjai unos - untalan ismétlődését, elretten a vég nélküliségtől, melyre nincs megoldás. A megoldás vágya halkan fel-felbukkan, de nincs válasz. Sírva fakad a hegyen és vágyának sugarai, egyetlen pontban egyesülnek. Óriási erőhullám szakad fel szívéből, és a fénysugarak átszakítják a szürke börtön falait.

Aranysárga fény áraszt el mindent, majd egy ajtót lát, melyen érzi, be kell lépnie. Minden félelem nélkül indul el az ajtó felé, melyen - most már látja- nincs kilincs. Megáll az ajtó előtt.

Valaki, valahol mondani akar valamit.

Mozdulatlanná merevül minden. Kozmoszok, csillagok távoli útja függ a következő pillanattól.

- Tárulj fel előttem ajtó, mert új utakon akarok járni!

Ez az ébredés más, mint a többi. Még sohasem tapasztalt rezgést érez a szívében, de félelemnek a nyoma sincs benne. Valahogy ez is olyan természetes. Hát igaz minden.

Az ősrégi falióra, mely gyermekkorában valamikor megállt, most újra elindult. Pillantása az ablakra tévedt. Házuk mellett ott magasodott az ősrégi fa, lent a hatalmas udvaron. Gyermekkorától fogva, különösen vonzódott a fához. Ő óvta a házat a nagy viharoktól, hűsítő árnyat adott a rekkenő forróságban, és gyümölcseit adakozóan ontotta mindenkinek.

Gyakran nézegette máskor is a fát, de most valahogy minden más volt. A levelek sohasem látott színpompában verték vissza a nap sugarait. Az óriás lombkorona ezer színben ragyogott. Mintha minden kis részlet azért jött volna létre, hogy gyönyörködjön benne az ember szeme. Új és új, szebbnél szebb varázslatok tartották fogva a tekintetét. Szinte erőszakkal kellett szemlélődését megszakítania.

Fejét oldalra fordította, s egy pillanatra sem lepődött meg, hogy a megszokott ajtó mellett egy másikat is lát a szobája falán. Tétovázás nélkül lép ki az új ajtón.

A ház, ahol laknak, a városka régi negyedében áll, közvetlenül a belváros mellett. Pont ott, ahol a házakat nem újították fel, mert az új üzletek kicsit odébb a sétáló utcában vannak. A házuk alján van egy régi műhely, ahol egy öreg könyvkötő dolgozik. Gyakran hallotta szüleitől, ahogy gúnyosan beszéltek az öreg mesterről, mondván, nem életre való: nemhogy törekedne és forgalmasabb utcában nyitna üzletet, még azt is megválogatja, hogy milyen könyveket kössön be. Pedig nem dolgozik senki olyan szépen mint ő. Messzi városokból is felkeresik az öreget, ha igazán szépen fel akarnak újítani egy-egy könyvet. Az is előfordul, hogy fizetésül annyit kér, hadd maradjon nála a könyv egy kis időre, amíg elolvassa.

Ez az ébredés más volt, mint a többi.

A poros műhelyablakon fény szűrődött ki. Még sohasem történt meg vele, hogy megállt volna az ablak előtt. Most kicsit tétovázott, és belépett a nyikorgó ajtón. Az öreg körül szanaszét könyvek hevertek. Némelyek satuba fogva az új ruhájukat erősítették magukra, Mások, még szégyenkezve takargatták rongyos lapjaikat.

Gyere, tudom, ma van a születésnapod, át kell adnom neked valamit. Már régóta vártalak, de tudtam, hogy jönni fogsz – szólt az öreg és egy ősrégi könyvet adott a gyerek kezébe.

A pillanat felíródott valahova, ami csak a bölcsek számára olvasható.

A pillanat neve : Örök

és az örökkévalóságból jött, és mindannyiszor visszatér, amikor egy öreg ráncos kéz a könyvet átadja a fiatal fiúnak. A három ilyenkor egy, és a lánc záródik.

Az út az iskolába az ódon házak között vezet. Megáll egy helyen, ahol a vakolat darabja leszakadt és a falon egy kemencét formáz. Ami által a kép megjelent, az eredeti formázó, a vakolat, a járdán hever egy kupacban és a hiánya által létrejött az alkotás.

Nézi a kemencét és friss kenyérillatot érez az orrában. A nagy rétre gondol, tágas búzamezőkre, a földre melyen élőlények tucatjai élik az életüket, fülledt nyári éjszakákra, melyben a pattanásig feszült világra a menydörgés és vihar hoz megváltást.

Mintha egyszerre két világban lenne. A képzeletében kibontakozó képek legalább olyan valóságosnak tűnnek, mint a koszos, levert vakolatú utca. Mintha egy szőnyeg két oldalát egyszerre látná, az egyik oldalt gyönyörű mintákkal gazdagon, a másikat pedig mindennek a fonákjaként, szürkén, megannyi szállal átszőve.

Melyik az igazi? – visszahangzik benne újra a kérdés, mely oly régóta kíséri, mióta csak az eszét tudja. Egyre határozottabban emlékszik azonban arra, hogy valaha mindkét világot kívülről nézte.

Amikor a csend, életet lehel a képekbe, minden kis mozzanat egy egészen más világról mesél és az útról, mely odavezet. Hol volt hol nem volt. Valami eltűnt, aminek öröknek kellene lennie.

Kell lennie valaminek a szőnyeg mindkét oldalán túl, hetedhét országon is túl. Amiről gyerekkorában a felnőttek azt mesélték, hogy ott csak a kurta farkú malac túr, ott most valami hatalmas űr tátong. Hihetetlenül hiányzik valami. Motoszkál benne egy emlék, melyből égető vágy és sürgetés árad, mióta csak úton van egy ismeretlen cél felé.

Valaki, valahol mondani akar valamit.

A nagy kereszteződésnél elromlott a lámpa és egy rendőr irányítja a forgalmat. Busz fékez mellette és pillantása egy kislányéval találkozik. A szelíd szomorú arc égszínkék gyémántjaiból a tudás fénye sugárzik. A magányosság, a meg-nemértettség, az egyedüllét, a hontalan vágyakozás keveredik a bölcsességgel.

A két gyerek tekintete egymásra talál a reggeli őrületben. Feloldódnak egymásban s a belső öröm felujjong a szívükben. Nem vagyok egyedül!

Az iskola előtt tulipánok nőnek. Szirmaik a reggeli hűvösben összezárva, fejük lehajolva.

A délelőtt óráit átlengi a megértés szelídsége. Délután, mikor kilép az iskola kapuján, a tulipánok a fejüket felemelték az ég felé és szirmukat kitárták a fénynek. Olyan volt ez mint egy dicshimnusz, melyet a nap tiszteletére mutattak be némán és áhítattal.

Eljött a következő nap reggele, amikor minden gyerek és felnőtt az iskolába és a munkahelyére készülődik. Elégetett pirítós szagára ébredt fel.

A megszokott ajtó sürgetően nézett rá! Mellette tegnap minthogyha lett volna egy másik ajtó is, fut át az agyán miközben öltözködött. Ma dolgozatot fogunk írni az első órában, kicsit előbb oda akarok érni. Az ’Á’- sok már tegnap megírták, hátha ugyanazok a kérdések lesznek. Többet nem gondol a másik ajtóra, sietve kilép és fut lefelé a lépcsőn.

Egy pillanatra megtorpan a könyvkötő ablaka előtt. Az öreg ráncos keze valahonnan messziről nyújt egy könyvet. Á, bolondság, az öreg mindig is egy kicsit ütődött volt. Mit akar azzal a könyvel, biztos bolondság. Fontos dolgom van, dolgozatot kell írnom, oda kell érnem időben.

Kemence a falon. Távoli kenyérillatot érez, menydörgés, villám! Fut tovább.

Nagyon közelről, de honnan? Valaki, valahol mondani akar valamit. Kifulladva érkezik az iskola elé. Pihenek egy kicsit.

- Hol vannak a tulipánok, a tulipánjaim?!

Felásott föld néz rá vissza, mint friss sír mely eltemette a tegnapot.

- Az én fám?!

Ellenállhatatlan erővel rázza meg mellét a sírás. Megfordul és rohan vissza. Autók dudálnak, felnőttek riadt arca tekint rá, de ő nem vesz észre semmit. A verejték összefolyik a könnyeivel. Rohan a jól ismert utakon visszafelé, aztán fel a lépcsőn, be a szobájába. Feltépi az ablakot. Az ősi fa ott áll csupaszon, az ezerszínű lombkorona lehullott. Csupasz ágait az ég felé emelte, mint kérő kéz mely némán vár és már nem akar semmit, csak hallgatni és várni, és kitárni újait mindent odaadva, mindent elengedve.

A képek, melyek mindig is az igazságot hirdették, lehullottak, és feltámadt mögöttük az eredeti , egyetlen valóság.

A felismerés pillanatában meghallja a hangot. A hang maga a felismerés. A valaki megszólalt, most már nem képekben, hanem bent a szívében.

Én vagyok, aki szólított, én vagyok akit kerestél, én vagyok aki keresett, a kezdet és a vég, minden mindenben.

Gyere! Hazamegyünk!"

Forrás: Aquarius Alapítvány
https://www.facebook.com/aquariuskincsei