thesecret.hu - a vonzás törvénye

Egy kis emlékeztető mindannyiunknak... Tahmi

LÁZÁR ERVIN: A NÉGYSZÖGLETŰ KEREK ERDŐ

Én nem bánnám, ha néha-néha meglátogatna a Szomorúság. Mondjuk, havonta egyszer. Vagy inkább félévenként. Elüldögélhetne itt. Még be is sötétítenék a kedvéért. Összehúznám magam. És sajogna, sajogna
a szívem.

De hogy mindennap eljön! Na nem, azt már mégsem! Hogy felidézze
minden: egy ferde tekintet, egy régi tárgy, egy poros fénykép, a
szélfújta levelek, az eső, az eldübörgő vonatok zaja. Na nem! Alig
merek már kinézni az ablakon. Ott szokott előbukkanni a Szomorúság,
a faluvégi dombhát mögül. Hű, komor ám, sötétbarna! Lép egyet, s már
a Ráday-kastély tetején van, még egyet, s már itt áll a vasúti kocsma
udvarán; s mi neki onnan az én ablakom! Semmi. Már kopog. "Dehogy
eresztlek - gondolom -, dehogy!" Törődik is vele! Átszivárog az
ablaküvegen, betelepszik a szobámba. A fekete feketébb lesz tőle,
a barna barnább, a pirosok kialusznak, elszürkülnek a sárgák,
megfakulnak a kékek, a zöldek, mint a hamu. Reménykedem mindig,
hogy nem hozzám jön. Annyian laknak errefelé... És már kopog is,
kopp... kopp.

Ma is elég bánatosan kelt fel a nap. "Rossz jel, hű, de rossz jel!" -
gondoltam. Nézek a dombhát felé... Akár ne is mondjam: ott komorlott,
gomolygott, nőtt, nődögélt. Jött. Kapkodtam a fejem, menekültem volna.
De hova?

Az meg ott már lépni készült. Na, néztem riadtan, mindjárt a
Ráday-kastély tetején lesz.

S ebben a pillanatban csöngettek. Nagyon vidáman szólt a csengő.
Mert az én csengőm tud vidáman szólni, kétségbeesetten, egykedvűen.
Aszerint, hogy éppen ki nyomja kint a gombot. Ugrottam, tártam az
ajtót. Na, mondhatom! Még az állam is leesett. Egy macskaforma kis
figura állt az ajtóban, fekete kalapban, piros ingben, farmernadrágban,
a lábán ormótlan bakancs lotyogott-kotyogott. Már nyitottam a számat,
hogy ilyesféléket mondjak: "Kicsoda ön, uram, és mit akar?" - de nem
jutott rá idő, mert az ott kint rám kiáltott:

- Fussunk!

Eszembe jutott rögtön a Szomorúság. Hej, lehet, hogy már ott
kipeg-kopog az ablakomon! Nosza, neki a lépcsőháznak! Ropogott
a cipőnk talpa, mint a géppuska, a fordulókban meg csisz-csosz,
csisszent-csosszant, aztán megint ripp-ropp, klipi-klapi... De a
második fordulóban észbe kaptam. Megálltam.

- Hiába futunk. Úgyis elkap.

Megállt a nagy bakancsú, és szelíden rám nézett.

- Mikkamakka vagyok - mondta. - Hallottál már rólam?

- Még nem.

- Akkor most majd hallasz - hadarta. - Fussunk!

Most már nem aggályoskodtam. Futottam. Ha egyszer Mikkamakkának
hívják, nem lehet akárki. Futottunk végig a falun, ahogy a lábunk
bírta. A szembejövőknek kikerekedett a szeme láttunkra. Nicsak, itt
fut egy medveforma férfi meg egy gyerekforma macska! Ettől elnevették
magukat. A nevetés ránk is ránk ragadt, a réten már nevetve futottunk.

- Az ott a Négyszögletű Kerek Erdő - mutatott előre Mikkamakka, s
tudtam, ha benn leszünk a fák közt, már meg vagyok mentve.

Bent az erdőben aztán kiszuszogtuk magunkat, s megfordultunk. Lássuk
csak, hol az a Szomorúság! Ott volt mögöttünk. De már oszladozott,
foszladozott, sápadozott, halványodott. Eloszlott lassacskán, mint
a köd.

- Köszönöm! - mondtam Mikkamakkának.

- Ne köszönd - nevetett Mikkamakka -, ez a dolgom. Most egy pár napig
itt laksz velünk a tisztáson, s meglátod, utána nem lesz semmi baj.

- Mi az, hogy veletek? Kikkel? - kérdeztem, miközben elindultunk egy
ösvényen az erdő belseje felé.

- Jó társaság, ne félj! - mondta Mikkamakka: - Elsőnek ott van
mindjárt Bruckner Szigfrid.

- Az kicsoda?

- Hej, micsoda nagy hírű oroszlán volt! - nézett rám Mikkamakka. -
Nem hallottál róla? Artista, főzsonglőr, bűvész, bohóc, balett-táncos.
Versengtek érte a cirkuszok.

- Aztán?

- Aztán? - mormogott Mikkamakka. - Aztán megöregedett. Meglassult,
meggörbedt, meggyengült. Csak a nagy hangja maradt a régi.

- Nagyhangú?

- Az, az, nagyhangú. De bárcsak mindenki úgy lenne nagyhangú, ahogy ő!
Majd meglátod.

- Hogy került ide?

- Öreg volt, nem kellett már senkinek. Rá se néztek a cirkuszigazgatók.
"Mit akar ez a kivénhedt fráter?!" - azt kérdezték. Ő meg szomorkodott,
csavargott, kujtorgott. Egy szép este kint ült a város szélén,
potyogtak a könnyei.

- S akkor jöttél te - mondtam.

- Igen - nézett rám Mikkamakka -, mondtam már, hogy ez a dolgom.
Jöttem, és elhívtam ide a Négyszögletű Kerek Erdőbe. Azóta is itt
él.

- Kettesben veled.

- Dehogy kettesben. Itt él Ló Szerafin is, a kék paripa. Ő, tudod,
kéknek született. Ami nem csoda, mert Ló Szerafin lócsoda. Vagyis hogy
csodaló. Csakhogy az emberek nem hisznek a csodákban, a kék lovakban
meg még kevésbé. Mosták, dörzsölték, szappanozták, sikálták szegény
Ló Szerafint. Persze kék maradt. Erre befestették szürkére, pejre,
feketére, sárgára. De egykettőre levedlette a festett szőrt, és újra
kéken ragyogott. Akkor aztán minden kezdődött elölről. Majd náthát
kapott szegény Ló Szerafin a sok mosdatástól. Megszökött hát, s
nekivágott a világnak. Bujkált, vándorolt, igen szomorú volt.

- S akkor jöttél te.

- Igen - mondta gyorsan Mikkamakka. - Meg aztán itt lakik Aromo is.

- Hát ő?

- Aromo nyúl. Ugrifüles, nagyeszű. Úgy is hívjuk: fékezhetetlen
agyvelejű. Ő meg, tudod, kint lakott a mezőn. Szabad foglalkozású
nyúl volt. Káposztaszakértő. Egyszer hoz ám neki a postás egy
levelet. Azonnal jelenjék meg itt meg itt, ekkor és ekkor, mert
köteles elvégezni a nyúlfutás-tanfolyamot. El is ment szegény. Egy
nagy épületre ki volt írva, hogy Nyúlfutást Oktató Főtanfolyam. Oda
kellett mennie. Egy bizottság elé vezették. Kövér, pirospozsgás urak
ültek a bizottságban. Aromo éppen mondani akarta, hogy minek tanulja
ő a nyúlfutást, amikor... de a főkövér már rá is reccsent: "Na,
fusson egy kört!" Aromo futott. "Rettenetes! - sopánkodtak a bizottság
tagjai. - Hogy dobálja a farát, micsoda rossz lábtartás, ezt a gyenge
technikát!" Aromo megint mondani akarta, hogy hiszen ő nyúl, de nem
engedték szóhoz jutni. Heteken át gyakoroltatták. Nyúlfutásra oktatták
a kövérek. De igen elégedetlenek voltak vele. Ilyen rossz tanulójuk
még sose volt, ingatták a fejüket, és három hét múlva előhoztak egy
teknősbékát. "Na, mutasd meg neki!" - mondták, s a teknősbéka fél
nap alatt végigcsoszogott a kerten. "Na, látod, ez az! - mondták a
kövérek Aromónak. - Ez az igazi nyúlfutás. Látod, milyen szépen
ingatja a fejét, milyen kecsesen rakja a lábát?! Igaz, a gyorsaságát
még icipicit fejleszteni kell, de akkor is így fut egy igazi nyúl."
Aromo igen mérges lett, azt se mondta fapapucs, csak zsupsz! átugrott
a kerítésen, és uzsgyi neki, vesd el magad! Isten veled, nyúlfutásra
oktató tanfolyam! A kövérek meg: "Utána, utána, hiszen még nem tud
rendesen futni, fogják meg!" De mire kettőt léptek, Aromo farkincája
végét se látták. Nosza, vérebeket eresztettek utána. Így találkoztam
Aromóval. Futott, mint a nyúl, nyomában a vérebek.

- S azóta ő is itt él.

- Ő is - bólintott Mikkamakka. - Meg itt él Vacskamati is. Olyasféle
szerzet, mint én - nevetett rám a macskaforma képével. - Bent élt a
városban, igen szerette mindenki... csakhogy...

- Csakhogy?

- Kicsit szeleburdi.

- Az igazán nem nagy baj - mondtam.

Mikkamakka elgondolkodott.

- Nem nagy. Bizonyos körülmények között nem nagy - mondta kis
hallgatás után. - Na várj, elmondok egy esetet. Volt ennek a
Vacskamatinak egy nagyon jó barátja, egy kisfiú. Megbeszélték,
hogy délután elmennek moziba. A kisfiú nagyon boldog volt, a
megbeszélt találkozóra pontosan megérkezett, még két fagylaltot
is vett, egyet magának, egyet Vacskamatinak. Múlt az idő, a kisfiú
álldogált a sarkon, a saját fagylaltját elnyalogatta, a másik kezében
meg szorongatta Vacskamatiét. De Vacskamati csak nem jött. A fagylalt
már olvadozni kezdett, csöpögött az aszfaltra. De Vacskamati csak
nem jött. Elolvadt a fagylalt, már csak a lucskos tölcsért szorongatta
a kisfiú, de Vacskamati csak nem jött. Mert mi történt? Elindult
ugyan Vacskamati a találkozóra, de útközben találkozott egy másik
barátjával, aki éppen a Vidám Parkba igyekezett. "Jaj de jó -
kiáltotta Vacskamati -, megyek veled!" A kisfiút azon nyomban el is
felejtette. Bementek a Vidám Parkba, hullámvasutaztak, gokartoztak,
virslit ettek, táncikáltak, s egyszer csak az óriáskerék tetején
Vacskamatinak eszébe jut a kisfiú. "Jaj!" - kiáltja, és már ugrik
is ki, majd a lábát töri, és fut a megbeszélt helyre. A másik barátja
meg nem tudja, mit gondoljon, ő is kiugrik az óriáskerékből, de
akkorra Vacskamati már eltűnt a tömegben. Nagyon elszomorodott a
másik barátja. Igen nehéz lett a szíve. Vacskamati meg fut a sarokra,
de a kisfiú már nincs ott, csak egy szétmázolódott fagylaltpacni az
aszfalton. Igen elkeseredett Vacskamati, hogy ő most ekkora bánatot
okozott a kisfiúnak is meg a másik barátjának is. Hazament, sírdogált,
rídogált. Aztán másnap kezdődött minden elölről. Nem múlt el nap, hogy
bánatot ne okozott volna valakinek a szeleburdiságával. De legfőképpen
magának, mert minden este keservesen megbánta, amit aznap rosszul
csinált, és sírdogált odahaza. Akkor aztán...

- Becsöngettél hozzá - mondtam.

- Be - bólintott Mikkamakka. - Elhoztam ide.

- Most is olyan szeleburdi?

- Most is - mondta Mikkamakka -, de azért majd megszereted. Mi is
szeretjük mindannyian. Még Nagy Zoárd is szereti.

- Az kicsoda?

- Nagy Zoárd a lépkedő fenyőfa.

- Tud menni?!

- Tud. Azt kérte annak idején egy tündértől, hogy engedje őt
vándorolni. Nem akar örökké egy sziklás hegyoldalban állni egy
tölgy meg egy bükk szomszédságában, örökké ugyanazt a völgyet nézni,
ugyanazt a folyót. "Pedig nincs annál szebb - mondta neki a tündér -,
mint háromszáz évig nézni egy völgyet. Egy percig nézni nem érdemes,
húsz év nagyon kevés rá, de háromszáz év... az igen!" De Nagy Zoárdnak
aztán beszélhetett! "Jól van - mondta a tündér - mehetsz!" Na, el is
indult Nagy Zoárd. Megjárta a sivatag homokját, a tengerek partjait,
szigeteken járt, délszaki földeken, jéghideg északon. Talán nincs is
olyan hely, ahol Nagy Zoárd ne járt volna. Igen ám, csakhogy egyszer
elkezdett sajogni a szíve. Újra látni szerette volna a völgyet, a
folyót, szeretett volna elbeszélgetni a tölggyel és a bükkel. Fogta
magát, hazament. Van lába, megtehette. Otthon aztán úgy érezte, hogy
ez nem ugyanaz a völgy, nem ugyanaz a folyó, s a tölgy se meg a bükk
se ugyanaz. "Ez nem ugyanaz a hely, ahol születtem!" - kiáltotta, és
nekivágott a világnak, hogy megkeresse azt a völgyet, azt a folyót,
azt a bükköt és azt a tölgyet. Járt, járt körbe a világban örökké,
szakadatlan. De hogy találta volna meg, amit keresett?! Belefáradt,
elszomorodott.

- És akkor találkoztatok.

- Igen - mondta Mikkamakka -, találkoztunk.

- Köztetek jól érzi magát? - kérdeztem.

- Járkálhat kedvére, álldogálhat kedvére - mondta Mikkamakka. - Lehet,
hogy néha elvágyódik.

- Miért nem megy akkor el?

Mikkamakka elmosolyodott.

- Mert tudja, hogy szükségünk van rá. Karácsonykor feldíszítjük,
gyertyákat teszünk rá. Ha elmenne, ki lenne akkor a karácsonyfánk?
S boldog ám ő is a gyertyáival meg a díszeivel, csak látnád!

- Talán egyszer meglátom - mondtam.

- Lehetséges - bólintott Mikkamakka, és kicsit abbahagyta a beszédet,
mert éppen hegyre kapaszkodtunk. Csak fönn a csúcson szólalt meg újra.
- És velünk van Szörnyeteg Lajos is.

- Szörnyeteg? - csodálkoztam. - Annyira csúf?

- Hát nem valami nagy szépség, az biztos - mondta Mikkamakka. - De
csúfnak se csúf. Mondjuk inkább csúnyácska. Meg hát... - elhallgatott.

- Meg hát?

- Nem is egy lángész. Tudod, olyasféle, aki egy hétig is eltöpreng
azon a kacifántos kérdésen, hogy mennyi kettő meg kettő. És egy hét
töprengés után nagy boldogan kisüti, hogy öt. Na de ha arról van szó,
hogy éhes vagy, és Szörnyeteg Lajosnak egy darab kenyér van a kezében,
szemvillanás alatt megfelezi veled. Ha valami bajod van, mindenkinél
hamarabb észreveszi, és mindenkinél hamarabb próbál segíteni. Úgy is
hívjuk: a legjobb szívű behemót.

- S ő hogy került ide?

- Tudod, milyenek az emberek. Mást se tettek, csak nevették szegény
Lajost. Járatták vele a bolondját. Elküldték a patikába velős
csontért. A henteshez meg aszpirinért. És ő meg ment, segíteni akart.
Gondolhatod, mekkorákat nevettek rajta. Egyszer igen éhes volt, és
meglátott egy böhöm embert. A böhöm ember nagy szelet húsokat evett
kenyérrel meg kovászos uborkával. A kovászos uborkát igen szereti
Szörnyeteg Lajos. Jó messziről, vágyakozva nézett a böhöm ember felé.
Az meg odakiáltott neki: "Látom, éhes vagy! Szaladj el, hozzál nekem
fából vaskarikát, és akkor kapsz a húsból meg az uborkából. Kenyeret
is kapsz!" Lajos már futott is. Majd csak megleli valahol azt a fából
vaskarikát. Ami nincs is.

- És meglelte?

- Meg - bólintott Mikkamakka. - Mert találkozott velem.

- Azóta itt lakik a Négyszögletű Kerek Erdőben - mondtam.

- Itt - folytatta Mikkamakka -, akárcsak Dömdödöm.

- Kicsoda?

- Dömdödöm. Azért nevezzük így, mert csak annyit tud mondani:
dömdödöm.

- Semmi mást?

- Semmit. De azért nagyon jól megértjük, akármit is akar mondani.
Néhány nap alatt te is megérted.

- Ő meg, ugye, azért jött ide, mert odakint senki se értette meg,
és ki is nevették - mondtam.

- Lehet - válaszolta Mikkamakka -, magam sem tudom pontosan. De
Aromo, a fékezhetetlen agyvelejű nyúl azt állítja, hogy Dömdödöm
tudna beszélni, csak nem akar.

- És miért nem?

- Aromo úgy meséli, hogy Dömdödöm egyszer nagyon megszeretett valakit.
Igen megörült, te is tudod, mennyire megörül az ember annak, ha
megszeret valakit. El is indult Dömdödöm, hogy majd odaáll az elé a
valaki elé, és azt mondja: szeretlek. Igen ám, de útközben látott két
asszonyt. Éppen azt mondta az egyik a másiknak: "Én igazán szeretem
magukat, de ha még egyszer átjön a tyúkjuk a kertembe!..." Mi az hogy
"de ha még egyszer" - gondolkozott Dömdödöm -, akkor már nem fogja
szeretni? Aztán jobban odanézett, s akkor ismerte meg a két asszonyt.
Világéletükben gyűlölték egymást. "Ejha!" - mondta Dömdödöm, és odaért
a templomtérre. Ott éppen egy zsinóros zekés poroszló püfölt egy
rongyos gyereket. "Én szeretem az embereket - ordította a poroszló,
és zitty! a somfa pálcával -, de azt nem tűrhetem...!" - óbégatta a
poroszló, és zutty! a somfa pálcával. "Már megint ez a szó, már megint
ez a szeretni szó!" - mormogott Dömdödöm, és elgáncsolta a poroszlót,
s amíg őkelme feltápászkodott, ő is meg a rongyos gyerek is kereket
oldott. S úgy futás közben fülébe jut egy beszélgetésfoszlány. Egy
fiú éppen azt mondja a másiknak: "Én a világon a legjobban a pirított
tökmagot szeretem." Erre már igazán elkeseredett Dömdödöm, de ez
nem volt elég, mert akkor meghallotta, ahogy a ligetben egy lány
azt mondja egy fiúnak : "Én igazán szeretlek." "Mi az hogy `igazán`?!
- háborgott magában Dömdödöm. - Akkor talán olyan is van, hogy nem
igazán? Ha nem igazán, akkor az már nem is szeretet. S ha szereti,
akkor miért kell hozzá az az igazán? Vagy szeret valakit az ember,
vagy sem." S akkor elgondolkozott ezen a `szeretni` szón. Mit is
jelent igazából? Mit jelentett annak az asszonynak a szájából? Mit
a poroszlóéból? Mit a tökmagevő fiúéból, és mit a ligetbeli lányéból?
Mit? De már akkor oda is ért ahhoz, akit megszeretett. Megállt előtte,
rápillantott, és azt mondta: "Dömdödöm." Azóta se hajlandó mást
mondani, csak ennyit, hogy dömdödöm.

- És akinek azt mondta, hogy dömdödöm, megértette őt? - kérdeztem.

- Egészen bizonyos lehetsz benne - mondta Mikkamakka -, ámbár könnyen
meglehet, hogy ezt a történetet Aromo találta ki, és Dömdödöm tényleg
nem tud mást mondani csak azt, hogy dömdödöm.

- Már tudom is, hogy kinek mondta - csillant fel a szemem, de
Mikkamakka nem válaszolt. Előremutatott.

- Odanézz! Ott vannak.

Bizony ott voltak valahányan. Futottak elénk. "Isten hozott
benneteket!" - kiabálták. Ölelgettek engem is, mintha ezer éve
köztük laktam volna. Egyszer csak a nagy lármában hozzám fordult
Mikkamakka.

- Akartál valamit mondani?

- Csak azt akarom... csak annyit akarok - dadogtam a hirtelen felzengő
csendben -, hogy dömdödöm.