Kellenek a paraméterek? 2. rész. :-)

Müller Péter: Szeretetkönyv /részlet/

"Hogy mennyire "varázsvilágban" él minden ember, azt önmagadon nem látod. Saját ketrecéről senki sem tud. Ezt akkor érzed, ha valaki mással beszélsz.
Egy másik világ! Végtelen múlttal, emlékekkel, ismeretlen érzésekkel. Belebújni egy másik ember lelkébe nagyobb kaland, mintha egy idegen bolygóra lépnél. Érthetetlen világ! A szavaink egyformák, csakhogy neki mást jelentenek. Kimondod ezt a szót, hogy "szeretet" - és mást gondolsz róla te is, ő is. Magadon nem veszed észre, de rajta már látod, hogy "teljesen el van varázsolva". Amikor elveszel valakit feleségül, vele együtt elveszed az összes emlékét, elveszed az anyját, az apját, a magzati és gyerekkorát, elveszed az egész családfáját, a félelmeit, a szokásait - az egész "varázsvilágát", amiben él. Kimondasz egy szót, mondjuk, hogy "mama" - a te szemed boldogan nevet, s az övé fájdalmasan megvillan, mert a gyógyulatlan sebhez értél. Neked egy szép anya-élményed volt, neki maga volt a pokol. És ez így van minden szóval! És így lehet a csókkal, az öleléssel is: mást érez ő, mint te, mert más "varázslatban" él.
Önvarázslatunk foglyai vagyunk. Mondhatnám úgy is, hogy mindketten részegek, és ez a költő most arra kér, hogy legalább tántorogjunk együtt; ha összekapaszkodunk, bár te is imbolyogsz, meg én is, talán nem esünk el! Ha megfogjuk egymást - két önző magánvilág -, talán összejövünk. Talán segítünk egymáson. "Jóságos kezeinkkel" talán föl tudjuk oldani magányunk fojtogató kötelékeit.
Látod, vannak jó és rossz kezek is.
Lehet, hogy ennél többet nem is lehet mondani a szeretetről. Hogy két idegen lény mégis összefog valahogy, és segítenek egymásnak élni. Vak vezet világtalant. Lehet, hogy ilyenkor önzésünk buborékai szétpattannak, és mindketten belekerülünk egy olyan világba, mely nem varázslat többé, hanem valóság.
Ez a szeretet világa.
Az együtt világa.
Az a másodperc, amikor igazán szeretünk, életünk egyetlen valóságos pillanata.
A többi nem az.
A többi boldogtalan varázslat. Őrület. Teli félelemmel és szomjúsággal. Mi persze éppen fordítva gondoljuk. Mi azt hisszük, hogy az a "valóság", amikor egyedül, kővé dermedt, magányos lélekkel élünk. Valóság a hétköznap, a közöny, az egoizmus, az én, az enyém, a pénzkereset. Valóság a tévé, a robot, a rohanás, a vásárlás, az aszfalt, a "senkihez sincs közöm" életérzése. És a szerelemről véljük, hogy káprázat, mámor. Amikor valóban szeretünk, mondják ránk az emberek, hogy "Te el vagy varázsolva, öregem! Te megőrültél!" - miközben egy tévedhetetlen hang a lelkünk mélyéről azt mondja: "Itt akarok maradni, mert mindig ide vágytam! Itt akarok élni, örökké!"
Amikor szeretjük egymást: kijózanodunk.
Felébredtünk.
Életünk valóságos állapota az, amikor szeretünk. Ezt a csodát rendszerint akkor érjük el, amikor föladjuk a görcsös önvédelmünket, és elkezdünk egymásban, egymásért élni.
A saját varázsvilágomban élni azt jelenti, hogy nem szeretek.
De ha ez eloszlik, egymásban felébredtünk.
Ez a valóság.
Együtt... Veled... Velem... Benned... Bennem.
S ha innen visszanézünk, látjuk majd, hogy szeretet nélkül nem a valóságban élünk.
Hanem a saját, önző varázslatunkban.
Mint egy rossz álomban, jártunk benne. Azt álmodtuk, hogy senkihez sincs közünk.

Néha évtizedek eltelnek, amíg a "dobogó szívünk" megmutatja magát.
Fél évszázada élek boldog házasságban, de a feleségem "dobogó szívét" csak néhányszor láttam. Ő sem többször az enyémet. Ha a csöndek üzenetét leszámítom, azt mondhatom, tíz-tizenöt jó beszélgetés emlékénél többet nem őrzök magamban.
Így vagyok a gyerekeimmel és a barátaimmal is.
Valójában csak néhányszor látjuk egymást - és már ez is nagy szó.
Óriási boldogság!
Mert olyan is van, hogy egyszer se. Eltelik egy élet, és egyszer se. Meghalunk úgy, hogy semmi közünk nem volt egymáshoz.

Figyelmünk első iránya tehát: önmagunk felé.
Mert addig nem láthatlak téged sem igazán, amíg önmagamat nem látom. Amit el akarok mondani a szeretetről, nem az, amit érzek vagy gondolok, nem is az, amit máshol olvastam (hiszen erről szól az egész világirodalom!) - amit el akarok mondani neked, az a "lelkem mélyén" van, és nehezen férek hozzá.
Ezért van, hogy nem mindig sikerül elsőre kimondanom azt, amit valójában akarok.
Majd látni fogod, hogy olykor ismétlem magam, és keresem a pontos szavakat.
Ne haragudj érte.
Mert, amit érdemes kimondani, az ott van, a lelkünk mélyén. És, ha valóban találkozni akarunk, csakis ott találkozhatunk, lelkünk legmélyén, mert ott összeérünk - az igazi találkozások ott történnek.
A többi már az én feladatom: rátalálni az élő szavakra.
Van élő szó, és van holt szó.
Mi a különbség?
Élő szó az, ami vérzik. Néha csak annyira, mint egy megszúrt ujjhegy. Az ember maga is megijed, amikor kimondja. Akkor is, ha olvassa. Ami mélyről jön, az mindig véres. Ami odabent természetes - hogy az élet: vér -, az a felszínen ijesztő. "Juj, ezt nem kéne kimondani!" "Ezt nem szabadna a nyilvánosságra hozni!" Tiltakozást vált ki. Viszolygást. - S ugyanakkor örömöt is!
Egy jó könyvben elég, ha néhány ilyen mondat van. A jele annak, hogy élő lélek mondta.
Ne félj a vértől. A jó mondat először sebet ejt - író és olvasó kapcsolata, ha valódi: vérszerződés. Összevegyül az, ami benned is, bennem is a legértékesebb.
A holt szóról nincs mit beszélnünk - legtöbbször azt mondjuk ki. A holt szó lehet szép, okos, művészi, de nincs benne vér. Nem "onnan" jön, bentről, a "dobogó szívből". A holt szavakat mindig valami helyett mondjuk ki, és ez a valami lényünk igazsága. Nem az a baj vele, hogy nem okos vagy szép - az a baj vele, hogy öl.
Igen, öl.
A holt szó: gyilkol.
Vagyis nem egyszerűen hazudik - pusztít.
Ezért halt meg a politika, a vallás, a filozófia, és ezért haldoklik manapság már a művészet is: a holt szó hullamérge öli meg.
Mondok egy példát:
Ha azt mondom: "szeretlek", és valójában nem szeretlek, akkor az egy holt szó.

Először magamba néztem, aztán feléd.
De van a figyelemnek egy harmadik iránya is: fölfelé.
Oda, ahová akkor is tartozunk, ha megfeledkezünk róla.
Az "isten" szót azért nem mondom ki, mert manapság már sajnos szétválaszt és nem összegyűjt.
Holt szó lett belőle.
Mondok helyette inkább egy hasonlatot.
Ahhoz, hogy fölkérjelek táncolni, az kell, hogy én magam tudjak és szeressek táncolni. És persze az is, hogy te is tudj és szeress táncolni. Ha én vagy te egyedül nem tudunk, együtt sem tudunk majd. Vagyis a páros tánc feltétele, hogy "szólóban", önmagunkban is jól táncoljunk.
A második feltétele, hogy egymással is szeressünk táncolni. Én veled, s te énvelem.
De ez kevés.
Még valami kell.
Zene.
Zene nélkül nincs tánc.
Az kell, hogy a Zenét mindketten halljuk.
Zene nélkül csak állunk egymás mellett, mint két össze nem tartozó, süket idegen. Sokszor megéltük már ezt az "istentelen" állapotot, amikor két szám között elhallgatott a zenekar, s mi ott álltunk a parketten, üresen, örömtelenül, zenétlenül...
Most mi lesz? Egymás kezét is elengedtük - miért fogjalak, ha nincs zene?
Olyan ez, mint egy félbeszakított szeretkezés.
De ha megszólal a Zene, azonnal újra mozgatni kezd téged és engem is! Együtt, mindkettőnket. Az én ereimben, idegeimben éppúgy lüktet, mint a te lábadban, derekadban - és nem csak én táncolok veled, és te táncolsz énvelem, hanem mindketten a Zenére táncolunk. Sőt, ha "önfeledten" táncolunk: akkor úgy érezzük, hogy a zene táncol minket.
Mindketten fölolvadunk egymásban és a muzsikában.
Pörgünk együtt boldogan.
Ha bármelyikünk nem hallja a Zenét - csak legázolni tudjuk egymást.
Zene nélkül nincs tánc.
A zene nemcsak benned és bennem - rajtunk kívül is szól!
Benne van a kozmoszban, akkor is, ha nem halljuk.
Ahogy sajnos manapság nemigen halljuk.
Látod, itt van az a három irány, amiről beszélünk: a zene, amit magamban hallok: önmagam szeretete. A zene, ami a te testedből, lelkedből árad, ami áthat engem is és elragad, s ha kibillennék, helyrebillent a te zenéd. Vagyis: téged szeretlek. Az odaadásnak és az elfogadásnak nagy játéka ez. Érzem magamat, érezlek téged, és te is érzed önmagadat és érzel engem. De ez kevés! A harmadik, legfontosabb irány: hogy mindketten halljuk a Zenét! És hogy mindketten átadjuk magunkat nemcsak egymásnak - de főleg a Zenének.
Mert bár mind a ketten úgy érezzük, mintha a muzsika bennünk szólna - a zenekar fönt van!
Ezért mondja János, hogy "Isten: szeretet".
Ez a harmadik irány: a Zene szeretete.
Amit itt elmondtam, nemcsak hasonlat, de szó szerinti igazság.
"Sabdabrahman" - mondják a hinduk. Azt jelenti, hogy a harmonikus rezgés, az egész univerzum szülő, éltető és fenntartó ereje.
Állandó adás van! Az egész mindenségben szól a Zene. Akkor is szól, ha nem hallod. Vagyis ha nem szeretsz. Akkor is, ha nem tudod: szeretve vagy! És ahhoz, hogy mi ketten jól legyünk együtt egymással, rá kell hangolódnunk a Zenére. Lehet, hogy te egy kicsit másképp hallod, mint én, mert a te lelkedben más hangszerek vannak, mint énbennem (mindenki önmagát is beledalolja a hangok közé!) - de más muzsikát nem hallhatsz, mert akkor nem tudunk táncolni. Akkor összetapossuk egymást - ahogy ez manapság gyakran történik.
Sok párkapcsolat és barátság ezért hullik szét.
Azt hiszik, egymással van bajuk - pedig csak nem hallják a Zenét.
Süketek.
Nem tudják szegények, hogy a szeretet kérdését két ember egymás között nem képes megoldani. Te meg én hiába próbáljuk - nem megy. Hiába minden igyekezetünk, mert ez nem csupán két ember ügye!
Kell a harmadik is!
A Zene!"

Címkék:

Hozzászólások



:)

A Szeretetkönyvet életem nehéz időszakában vettem le a polcról, kb. 3-4 éve porosodott ott olvasatlanúl. Szülinapomra kaptam a barátnőmtől. Nem értettem sok dolgot akkor még, nem kötött le... letettem.
Tavaly sok oldalt sírva olvastam, annyira éreztem minden mondat súlyát, jelentését.
Sok dolog történt az elmúlt években, sokat tapasztaltam, tanúltam, szenvedtem... szeretni tanulok minden nap, önmagamat és mindenki mást.

:)