Az angyalok köztünk járnak!

Szemerkélő eső kopog fekete kabátján.Sálát nyaka körül szorosabbra vonja,hideg a közelgő éjszaka.
Vállát a megkopott táska húzza,benne piszkos munkásruha.
Monoton lépteinek hangját a házak folyosója veri vissza.Egyhangú,szürke nap áll mögötte és még nincs vége: ha haza ért folytatja.
Gondolatai is csak e körül forognak:"megetetni az állatokat,megjavítani azt a rohadt tartályt,a szomszédnak segíteni fát hordani..." és a holnapi teendők: "el ne felejtsem kivinni a kukát reggel,5 mm-el beljebb kell fúrni a lyukat,.......megmondtam a Ferinek,hogy csak 2-es profilt használjon,de Ő neeem....most kezdhetem elölről az egészet.., Miért mindíg Én szívom meg?!
Morgolódva csoszog az otthona felé,amikor felfigyel az előtte haladó nőre.
Mogorva gondjait a nő mozgása űzi el: lágyan lépdel, szinte siklik az aszfalt felett. Kapucni takarja az arcát, kabátja a bokája körül ring, mint egy karácsonyi csengettjű. Az esőcseppek ezüst kerettel szegélyezik alakját. Lábnyomán szikrázik a korai éjszaka. Kezeit nem rakja zsebre.....

Valahányszor elhalad egy ház mellett, alig láthatóan int egyet, felemeli a tenyerét, majd mintha elkapna valamit, becsukja és a következő tócsa felett kinyíló újjai közt selyem portszór bele.
Az elterülő viz meg sem rezzen, csak elnyeli a fucsa anyagot.

Veszekedő pár kiabálása erősödik, ahogy közelednek feléjük.
- Elegem van belőled!
- Én is unom már a pofádat! Tünjél haza anyádhoz...
A nő ismét kecses mozdulatra emeli csuklóját. A hangok megnyugszanak.
- Jesszus! Ne haragudj, Kicsim!
- Te se! Úgy sajnálom...
Szürkés derengés mutatja a düh útját, ahogy a pocsolyába ereszti.

Néhány lépés után szipogásra lesznek figyelmesek. Két férfi áll a kapualjban. Némát veregetik egymás vállát, és halkan suttogva vigasztalják a másikat:
- Jajj Papa, ne sírj!
- De úgy hiányzik! - szipogja- Nem tudom elhinni, hogy itt hagyott minket....
A nő megáll, félrehajtott fejjel figyeli a jelenetet, majd belemarkol a levegőbe, és tovább ballag.
- Igazad van fiam! Ő már jó helyen van.
- Igen,Papa. Már nincsenek fájdalmai.
A selyem gyász lágyan esik le, a víz elnyeli.

Emberünk odaballag minden tócsához, amibe a nő a titokzatos anyagot csorgatta.Egyenként föléjük hajol, és bár látni nem lát semmit, az érzései annál inkább életre kelnek. Gyűlölet fut végig gerincén,
majd gyász emészti a lelkét végül a féltékenység fojtogatja.
- Hogy teheted? - kérdezi a nőt, aki erre visszafordul felé.
- Mit?
- Miért veszed el az Ő gondjaikat és az enyémet miért nem?
- A Tiédet is elvettem már. Sokszor! Ma is! Amikor megláttál.
- Ha így van, miért érzem úgy, hogy a fájdalom felemészt?
- Én enyhítek a fájdalmon, de nem tartom meg magamnak. Ledobom, azt akarom, hogy a szél felszárítsa őket a pocsolyákkal együtt. De Te, kíváncsi vagy és felszedted mindet! Mind ezt teszitek!

Szomorúan hátat fordít, és mintha sosem lett volna, nyomtalanul eltűnik az eső függönye mögött....

Hozzászólások



Köszönöm

Köszönöm, Tahmina!:)
Puszillak



Tündérke

Tündérke!:)

Szép, ahogy leírtátok;)

Nagyon tetszik!

Ölellek:
Tahmi

www.angyaliuzenetek.com