Példakép lettem ?!?!?!

A mai nap ismét megtudtam valami nagyon fontosat magamról, lehet önzően hangzik de mégis rólam szól a történet valahol. Sose tudtam és most sem tudom, miként is lát a külvilág. Persze nem leszek álszent, a bazi nagy megfelelni akarás olyan szinten áthatotta az életem, hogy minden sejtemben az ivódott be, mit csináljak, hogy szeressenek, elfogadjanak stb, stb, hatalmas kompromisszumokat kötöttem tudat alatt saját magammal. Jó persze a kiegyensúlyozott élet elengedhetetlen eleme a kompromisszumra való hajlam vagy akár hajlandóság. Csak megtanultam, hogy nem minden áron és nem saját magam feladásával. Mert hát hiába vetettem magam alá a környezetemnek lelkileg, mint valami hű szolga csak, hogy a környezetemnek jó legyen. Mégsem működött a dolog, nem voltam jó, egy-két igaz barátom lett igaz ők mindig mellettem voltak, még ha néha el is távolodtunk egymástól, de mindig visszatértünk. s lassan négy éve már, hogy kezdek "öntudatra" ébredni, s nem csak azt nézem, hogy a környezetemnek jó legyen, hanem saját magamat próbálom előtérbe helyezni, bár a barátaim szerint még nem eléggé.

De történt ma, hogy egy régi barátnőm mesélte, hogy a kislánya miattam éli túl a mindennapjait az általános iskolában ahova jár, csak mosolyogtam mert nem értettem, miért. Hiszen a kislány (10 éves) nem is ismer olyan nagyon jól, jó jó igaz tudja ki vagyok, beszélgettünk is de nem tudtam, hogy az anyukája mesélt a személyes dolgaimról neki, bár kiderült, hogy anyukám is vigasztalta az elkeseredett anyukát, hogy nekem sem volt könnyű abban az ominózus általános iskolában, hogy engem is "elnyomtak" a tanárok, mert mi is szegények voltunk. Ez igaz, nem volt sok pénzünk de nem éheztünk, ruhánk is volt, szerencsére nagy volt a család, mi meg tesómmal a legkisebbek, így ruha is akadt... de ez nem lényeges mondom én, bár a külsőségek nagyon fontosak. Látod én is bekerültem a körforgásba :( pedig a belső a lényeg, nem a ruha... de igyekszem nem ez alapján ítélni. Mert valóban a belső szépség számít és ha valaki szép az kopott de tiszta ruhában is az. erről nincs mit mondani, szóval én is emlékszem azokra a szülőkre akik alsóban nagy szatyrokkal látogatták meg a tanárnéniket a beszélgetés után az anyuka pedig üres kézzel ment haza, az osztálytárs pedig még kiemelkedőbb figyelmet kapott. Nem fontos az általánosban nem néztek okosnak, szerintem nem is láttak. Emlékszem egy elég jó középsuliba kerültem informatika szak, akkoriban indult a szak...visszamentem a régi osztályfőnökhöz a sikereim elmesélni, meg hogy főiskolára mennék, hát olyat kaptam támogatás gyanánt, hogy csak nah, hogy belőlem nem lesz semmi meg egy kétkedő tekintetet. Ez az egómnak nem tett jót, persze ez senkinek sem, egy tanár feladata az hogy támogassa a tanítványt nem pedig az, hogy lelki traumát okozzon...de egy középiskolás tanárom támogatott, egy kedves szóval, hát beadtam főiskolára felvettek, most egyetemre járok már (nem MA) meg még egy PHD is befigyelhet, jó munkahelyem van, ahol elismernek, tanítok is egyes iskolákban. Ez vagyok én, és a kislány ezt látta meg, az anyuka elmondása szerint, hogy nekem sem volt könnyű az iskolában mégis megtaláltam a helyem, van pár diplomám, saját lakásom, autóm. S azok az emberek akkor az általánosban lesajnáltak most, ők ismernek meg és megköszönik, hogy az iskolájukban adok egy-egy órát. Ezt még sosem gondoltam végig ebből a szempontból.

Nem gondoltam volna, hogy az én életem ilyen hatással van bárkire is, mert még mindig láthatatlannak érzem magam. Külsőleg változtam de láthatatlan vagyok, a rossz emlékeket nehéz felülírni, hiába mondják, hogy nincs igazam és fontos vagyok és pótolhatatlan. Valóban minden az emberek gyerekkorában dől el, az elsődleges(család), másodlagos(iskola, környezet) szocializáció nagyon fontos, ezeket a beidegződött kódokat rettentően nehéz felülírni. Barátaim szerint rengeteg pszichológiát tanultam, ez igaz ezen keresztül próbáltam megismerni magam, de a tananyag nem minden esetben elég, a Titok, amit lassan egy éve olvastam, láttam sokkal többet mondott mint megannyi pszichológiai tanulmány. Bár Oliver Sacks-ot ajánlom mindenki figyelmébe nagyon érdekes és tanulságos. Az én életemben is vannak meghatározó személyek és még mindig igyekszem megfelelni de elsősorban az elveimnek és utána azoknak akiket szeretek és környezetemnek. S lehet ha megtalálom magam, megtalálom a nagy Ő-t is. Mert már lassan látom magamban a szépet és az egyedit, talán ez a helyes kifejezés.

Remélem szeretteim büszkék rám, mert kishitűségemből fakadóan nagyon fontos a számomra a (pozitív) megerősítés (és a józan kritika is), amit eddig sosem igényeltem.

Hozzászólások



Jártam már sok olyan webhelyen

ahol szülők mocskolták a pedagógusokat. Nagyon kellemetlenül éreztem magam, mert arra gondoltam, hogy a „kedves” véleményeket Pistike, Ágika, Zsuzsika, Pannika is jól ismeri, hiszen otthon sem rejtik véka alá.

S ezek után már egyáltalán nincs mit csodálkozni azon, ha Pistike, Ágika, Zsuzsika és Pannika tisztelet helyett leköpi a tanárát. Valahol nagyon elcsúsztak a dolgok, még akkor is, ha nincs igaza mindig a tanároknak.



A sarkított történetek mellé

sok olyan történetet tudnék tenni, ami azt bizonyítja, hogy egy-egy pedagógus néha édesebb, mint az a szülő, aki dudvaként neveli a gyermekét. Ilyesmikről keveset olvasni…



Széljegyzetek

Idézet: „bár kiderült, hogy anyukám is vigasztalta az elkeseredett anyukát, hogy nekem sem volt könnyű abban az ominózus általános iskolában, hogy engem is "elnyomtak" a tanárok, mert mi is szegények voltunk”.

Minden tanárnak fontos a sikerélmény, ezért lényegtelen tényező, hogy:
- egy igyekvő, sokat jelentkező, szorgalmas diáknak milyen a ruhája,
- és milyen anyagi körülmények között él.
Nem hiszem el, hogy egy tanárt a külsőségek befolyásolnak!

Idézet: „emlékszem azokra a szülőkre akik alsóban nagy szatyrokkal látogatták meg a tanárnéniket a beszélgetés után az anyuka pedig üres kézzel ment haza, az osztálytárs pedig még kiemelkedőbb figyelmet kapott”.

Az alsós tanító nénik néha még jó szót sem kapnak, nemhogy virágcsokrot, mert a pedagógusok tisztelete már nem divat. Persze előfordulhat, hogy a Rózsadombi iskolákban ajándékot kap egy-egy tanító néni, de az én ismerőseim között egy ilyen sincs! Inkább ők adnak: ceruzát, radírt, füzetet…