Ráhel álma

Nagyböjti idő van. Erre az időszakra általában a visszafogottság a jellemző. Egyesek ezt úgy élik meg, hogy szigorú írott és íratlan törvényeket kell betartaniuk. Aki viszont figyelemmel kíséri az Egyház ünnepeit, szívdobogását, az hamar rájön, hogy a Szeretet messze túlmutat az önkéntes önsanyargatáson. Isten bőkezű. Önmagát adja. Minden más csak ráadás. Ahogy egy szép Taizéi meditatív ének is mondja: „Ne félj, ne aggódj! Ne sírj, ne bánkódj! Ha tiéd Isten, tiéd már minden!”

Isten nem csak velünk, hanem bennünk van. Annyira közel, hogy észre sem vesszük. Ez az isteni bújócska lényege. Ott rejtőzik, ahol a legkevésbé számítunk rá. Sokszor egy élet is kevés, hogy megtaláljuk. Pedig nem olyan nehéz. Egyszerű, naiv, gyermeki hit kell hozzá. Rácsodálkozás. Semmi más. Mondok egy példát. Az elmúlt két év borzalmasan megtépázta az életemet. Legszívesebben fűhöz-fához rohangáltam volna, de rájöttem, hogy senki sem tud segíteni. A napi feladatok után általában fáradtan zuhantam az ágyba. Amikor minden elcsendesült, befelé fordult figyelemmel kiöntöttem a szívemet a bennem élő Jelenlétnek. A válaszok ott voltak. A segítség sem késett. A problémák szépen, lassan megoldódnak.

Lisztes kézzel gyúrom a tésztát. Közben pötyögök a billentyűkön. Sütemény készül a gyerekeknek. Tegnap volt Ráhel szülinapja. Kilenc éves lett. Hogy szalad az idő! Mi már korábban megköszöntöttük, mert a hónap elején volt a névnapja. Összevontuk a családi ünnepeket. Gazdasági válság van. Valamelyik nap régi, kedves emlékeinkről beszélgettem vele. Időnként a fotóalbumokat nézegetik Illéssel és nagyokat nevetnek korábbi képeiken. Elválaszthatatlanok vagyunk egymástól. A Gondviselés úgy rendezte, hogy azok is maradunk. Elégedett és boldog vagyok. Nem is akarok mást. Tisztán látom magam előtt a feladataimat, terveimet, vágyaimat. Tudom, hogy pontosan úgy fog történni minden. „Gyönyörködjél az Úrban és megadja neked szíved vágyát. Hagyd az Úrra a te utadat és bízzál benne, majd ő teljesíti.”

Tegnap reggel nem kellett korán kelnünk. Kicsit lustizhattunk. Öltözködés közben Ráhel éjszakai álmáról kezdett mesélni. Összerezzentem, mert tapasztalatból tudom, hogy ilyenkor valami rendkívüli dolog történt vele. Különös helyen járt. Állítása szerint nem a Földön. Csodálatos, sugárzó lények vették körül, akiknek fényes glória volt a fejük fölött. Azt mondta, szentek voltak. Beszélgetett velük. Megkérdezték tőle, hogy maradni akar, vagy visszatér a Földre? Ő a hazatérés mellett döntött. Amikor felébredt, hirtelen nem is tudta hol van. Nehéz volt eldöntenie, melyik az igazi otthona. Könnyes szemmel, kicsit irigykedve simogattam meg a buksiját. Ez egy megerősítés volt számomra. Születése előtt állítólag férfiak arcképeit mutogatták neki. Ő engem választott. Kitart mellettem. Szétszakíthatatlan, édes kötelékben vagyunk egymással.

Húsvétra készülünk. A gyerekek a nyuszit is nagyon várják. Persze, ismerik az ünnep igazi jelentését is. A Feltámadás számomra most egy igazi újjászületést fog hozni. Felállok, leporolom magam és megyek tovább. Ráhel és Illés kezét fogva. Néhányan megpróbáltak a sárga földbe döngölni, de nem sikerült. Kemény fából faragtak. Múlt vasárnap pont erről beszélt egyik lelkész barátom az istentiszteleten: „Isten féltőn szereti azt, ami (aki) az övé!” Nem is magamnak tulajdonítom a dicsőséget. Az egyedül a bennünk élő Istent illeti meg. „Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét félelemben éljetek, hanem a fogadott fiúság Lelkét nyertétek el, általa kiáltjuk: Abba, Atya! A Lélek maga tesz tanúságot lelkünkben, hogy Isten gyermekei vagyunk.”

Címkék:

Hozzászólások



Kedves Soma!:)

Szeretlek olvasni:) a blogod olvasása közben eláraszt a nyugalom,...,....:)
Köszönöm
Beáta



Soma kedves, REMEKELTÉL blogoddal:)

A tiszta spiritet hallom soraidból. Köszönöm drágám:) Anikó