Ravaz

zavarEgy nap az ember eljut ahhoz a pillanathoz, amikor megfogalmazódik benne az akarat, hogy nem akar többet szenvedni. Ha nem is pont ezzel a szóval, de ez a lényege.
Abban a pillanatban erőt kap valami rejtéses módon, és az elkövetkező idők tényleg azt mutatják, hogy minden csak akarat kérdése.
Persze aztán jön egy nap, amikor kiderül, hogy ez mégsem így van. Nem tudja mi történik, csak azt tapasztalja, hogy megint szenved. Akkor felmerül benne, hogy kevés a tudása.
Nekiveselkedik a tanulásnak, figyel, jegyzetel, gyakorol, de valahogy nem jön az eredmény. Persze vannak jó pillanatok, de nem az igazi. Elkezd még többet tanulni hát, és még többet gyakorolni, de csak rosszabb lesz. Nem érti, sőt már alig ért valamit.
Siker siker hátán, kudarc kudarc hátán, siker kudarc hátán, kudarc siker hátán és egy nap megszólal: az élet nem más mint túlélés.
Végigmegy az utcán, s látja, hogy a szemeket senki sem keresi, inkább nézi az aszfaltot, vagy azt a messze ringó hópelyhet nyáron.
Mindenki túl akarja élni, magát, a mát, a másikat. Felfedezi, hogy minden szín csak árnyalat, és a szürke a valóság. Felfedezi, hogy míly rút a nevetés, csak erőltetett arctorna a fronton.
Aztán megtörténik a pillanat, melyből a séf kifőzte a szürkét, igazán tavaszi rétre való sóhaj. És kacag, és mást táncba hív, és körbe-körbe karikába fut az egyetlen pillanat örökre... vagyis annál kevesebbet, mert sípszót hallani, idő van, s percre pontosan - még sosem késett - megérkezik a Túlélő Vonat. Nincs jegyed lent maradni a peronon, márpedig fel kell szállnod, te nem akarsz, de akkor jön egy jól ismert dallam és elájul.

Álmában újra felébred, ébren van, és végig érzi azt a kis nyomást a gyomrában, ami voltaképpen a része. Egy kis lakó, amolyan potya utas, akit sosem hívott, sőt kergeti, hogy tűnjön el, de ettől csak jobban birtokba veszi őt. Aztán egy napon már azt veszi észre, hogy nevet adott neki valamikor, és beszélget vele. Többnyire Ő kérdez, Ő meg hallgat, de ezt így szokták, és így a normális. Valamiért már szeretni is kezdi, és fehér kis kerek párnákat nyel le neki. Egy család lettek.

De a családi idillt -ahogyan az lenni szokott - megtöri egy idegen, hogy ébredj fel, mert most nem vagy ébren, és amúgy is az élet nem túlélés. Össze vesznek, amikor a harmadiknak esélyt ad. Csúnyán. És el akar válni, de ő nem akar, ő a kis párnáit akarja, ő meg a gyomrod szabadságát.
Megteszi. Elválik, a párnáit pedig lehúzza a vécén. Most megint jobban ficánkol a gyomrodban, de eltökéled, hogy végigcsinálod.
Keresni kezd, sétálni kezd, beszélni kezd. Tikk-takk, hallja közben a fülében. Meglát egy grafitit, ami azt hirdeti, hogy Mindenkinek létezik végállomása... egyedül fog leszállni.

Tikk-takk, és emberek közzé megy, elmondja őszintén amit érez és nevetnek a többiek. Szerencsére hangosabb a ketyegés, és keres tovább, sétál és beszél. És talál. Megtalálja azt a peront, ahová beérkezhet egy olyan vonat, amire kell jegy. Mert neki van jegye, csak nem tudja melyik vonatra. De ezen a peronon, a legtöbb várakozó meg akarja tudni, hogy melyik vonatra szól a jegye. Némelyik nem, vagy csak meggondolja magát, s a várakozók fejére csákót hajtogat. Mikor rájuk rakja a fülükbe súgja, hogy Ezt éld túl, ha tudod.

A választott peronon érkezik egy vonat. A ketyegés elül. Úgy érzi fel akar szállni rá. Hátrafordul, hogy elbúcsúzzon, és akkor veszi észre, hogy már a vonat ablakából integet. De várakozók nem a peronon vannak már, hanem egy óriási csónakban. Valaki evez, valaki kiabál, hogy evezz. Végignéz az arcokon, ás látja, hogy mindenki fáradt. Nem bánatos, nem dühös, csak fáradt. Segíteni akar nekik, szeretné, hogy ők is boldogok lehessenek, ezért előre megy a vonatában, egyenesen a mozdonyvezetőhöz. De ahogy sorra megy a vagonokból vagonokba, gyanakodni kezd, hogy itt nincs mozdony. Futni kezd a vonaton, közben néha kipillant az ablakokon és látja, hogy a hatalmas csónak még mindig ott halad a vonata mellett. Még gyorsabban kezd futni amikor elesik, és előre repül kiáltva. De mikor a földre érkezik, már ő is a csónakban van, és a kezei az egyik evezőt markolják erősen és húzzák és húzzák. Körbenéz... csak a tengert látja mindenütt.

És egyszerre csend.

Újra körbe nézett, de már csak egyedül van a csónakban, ami már nem is csónak, csak egy kis tutaj vitorla nélkül. Egy sirály repül le mellé, a csőrében egy kulccsal. Elé ejti, majd elrepül. Felveszi a kulcsot, és látja az írást rajta: Repülj.
De ő nem tud repülni. Sosem tudott. Akarni akart, és most is akar, de nem tud.
Felnéz az égre, nézi ahogy a felhők komótosan repülnek. Az egyikben észreveszi, hogy van egy kis zöld valami. Életében nem látott még ilyet. És minél tovább nézi, egyre nagyobb lesz. Aztán gyanakodni kezd, hogy nem növekszik az a felhő, hanem felé közeledik, ide fog repülni. Egyre gyorsabban közeledik, és már forog is. Ez lezuhan! - kiáltotta, és gyorsan meg akart valamibe kapaszkodni, mikor észre vette, hogy nem a felhő zuhan le, hanem ő az, aki repül, és a zöld pont felé tart sebesen. És bumm!

Belecsapódott a felhőbe, pontosabban a felhőn lévő fába. Ott ült a fán a világ felett a felhők karavánon. Lehunyta szemét, és egy könnycsepp gördült ki belőle. Végig araszolt az orra mellett az arcán, majd a szája sarkában szétterült. Nyelvével szájába nyalta. Csodálatos a tenger - gondolta. És abban a pillanatban megfogalmazódott benne mi a szenvedés.

Hozzászólások



Hallod az írásodat követő csendet?

Ez Neked szól!
Ilyen az, amikor nincsenek szavak, csak a csend.
Köszönöm.
Szeretettel: Juditmama

"Csak egy helyen szeretnék élni, és ez az a hely, ahol a szeretet örökké uralkodik."



Köszönöm a zenét)

Tudni fogod:)



Deni :)

Ezt Neked:

http://www.youtube.com/watch?v=Y4JgzAdB9Hg

Mikor ölelhetlek meg a dedikálásodon???????????

Jutka :-)



zavaR :)