thesecret.hu

Sose gondoltam, hogy valaha ilyen dolgokról fogok irni, azt főleg nem hogy egy internetes blogba, de most úgy érzem irnom kell. Kb egy fél éve láttam a Titkot és a azóta szinte minden hozzá kapcsolódó filmet megnéztem, könyvek tömkelegét olvastam el, mert valami nagyon nem tetszett az életemben. Sokáig tartott mig eljutottam, ahhoz a felismeréshez ami rávilágitott életem legnagyobb problémájára: arra hogy cigány vagyok. Szüleim sok évvel ezelőtt költöztek Budapestre egy jobb élet reményében. Mérhetetlen szegénységből jöttek, kényszerből, fiatalon, iskolai végzettség nélkül,megvalósitható álmokkal. Édesanyám egy Debrecen melletti kis faluból édesapám Sátoraljaújhely mellől. Mindketten nagy család gyermekei, dolgos és becsületes emberek. Kétkezi munkából felépitették azokat a körülményeket amik mellett családot mertek vállalni. Megtanulták, hogy az élet nem habostorta. Kőkeményen kell dolgozni a pénzért, ha nincs iskolád. Jöttem én az első gyerek, aztán a testvéreim és az életre egyre nehezebb lett...

Már az óvodából vannak emlékeim arról, hogy milyen rossz cigánynak lenni. Nem akar velem papás mamást játszani a kislány aki nekem tetszik. Verekszem egy fiúval mert azt kiabálta te büdös cigány. Nagycsoportban elmegyünk felvételire a legjobb iskolába a környéken, emlékszem szüleim szavaira: azért nem vették föl a gyereket mert cigányok vagyunk....Mély nyomot hagytak bennem ezek a szavak és események. Általános iskolában is azt éreztem, nekem többet kell tennem azért hogy szeressenek mint másoknak,mert barnább vagyok. A tanárok szerettek, mert okos gyerek voltam, sorra nyertem a versenyeket angolból, történelemből, kémiából, szinte minden tantárgyból. A tanulásba menekültem, mert azt tapasztaltam ha jók a jegyeim jobban szeretnek. Sokan tiszteltek az eszemért, és szerettek azért amilyen vagyok, de sok olyan gyerekre is emlékszem akik függetlenül mindentől kötekedtek velem,nagyon sokat verekedtem a cigány szó miatt. A lányoktól kifejezetten féltem, mert bemeséltem magamnak hogy biztos nem szeretik a cigányokat...Sok barátom volt, de sok „ellenségem” is. Az iskola miatt a családban kitüntetett helyem volt, mivel nagyon jól tanultam, minden rokonom büszke volt rám, én voltam az első, aki ilyen eredményeket ért el. Általános iskola végére egy okos, agressziv mégis félénk gyerek lettem. Igy kerültem be az ország egyik legjobb gimnáziumába a felső tizezer gyerekei közé. Itt már nem számitott hogy mennyire vagyok okos, hiszen mindenki okos volt. Itt nekem az számitott, hogy egyedül vagyok, szegényebb vagyok, máshonnan jövök mint ők... Nem tudtam nyitni feléjük, mert féltem tőlük, jobban mint ők tőlem. Lehet, hogy nem is féltek csak ezt is bemeséltem…. Nehezen találtam barátokat, nem is nagyon kerestem, a tanulás sem érdekelt mert ezek között az emberek között nem akartam kitűnni, nem akartam hogy ismerjenek. A jegyeim romlottak, már nem éreztem olyan fontosnak az ötöst megelégedtem a négyessel ,olykor a hármassal is...A problémák - amikről ma már tudom, hogy én vonzottam – elérték, hogy megutáljam a cigányságot, megutáljam saját magamat. Előitéletek jelentek meg bennem is a saját népemmel kapcsolatosan. Nem ültem le a buszon egy cigány mellé, ha szembejött velem egy az utcán akkor kikerültem. Szégyelltem magam helyettük is. Elhittem hogy a többségnek van igaza, a cigányok rosszak, a legnagyobb baj csak az hogy én is az vagyok, nem láttam hogy ez valójában önmagam gyűlölete….

A suliba szépen lassan beilleszkedtem, megszerettek az emberek, mert alapvetően egy jólelkű, vicces gyerek vagyok, a társaságot is szeretem, ha ismerem a társaság tagjait, illetve ők is ismernek engem. Az idő megmutatta, hogy félelmeim nagy része alaptalan volt, hiszen nem mindenki rasszista, nem mindenki gondolja azt rólam hogy rosszindulatú, primitiv ember vagyok azért mert cigány vagyok…A szerelem is megtalált, és életre szóló barátságokat kötöttem. A probléma az hogy úgy éreztem két életem van. Az egyik amikor iskolában vagyok olyan emberek között akik „normálisak”, a másik amikor itthon a családommal illetve a lakótelepi barátaimmal. Meg akartam felelni mindkét helyen, az iskolában próbáltam olyan lenni mint a többiek, itthon próbáltam olyan lenni mint az itteniek. Elvégeztem a gimnáziumot, leérettségiztem szereztem egy nyelvvizsgát, büszke voltam magamra, pedig jobban is teljesithettem volna, ha nem félek az emberektől…

Bejutottam egy főiskolára, ahol az első órán az első párbeszéd is belegázolt a lelkembe. Beültem egy számvitel órára, senkit sem ismertem, mellém keveredett egy fiú, és elkezdtünk beszélgetni:
ő: Honnan jössz?
én: Havanna lakótelepről
ő: Ott sok a cigány mi?
én: Aham, miért bajod van velük?
ő: Á dehogy, csak utálom őket….

Sokan mondják hogy nem is látszik rajtam, és sosem viselkedem úgy, ahogy a „cigányok”, gondolom ez a fiú sem látta rajtam ezért beszélt igy. Nem mondtam meg neki, hogy én is az vagyok, hanem témát váltottam. Ez a fiú az egyik legjobb barátom lett miután megismert…A jegyeim itt már kifejezetten rosszak voltak, mert még kevésbé akartam kitűnni, el akartam bújni. Mindig hátsó padsor, kerestem a rossz tanulók társaságát…Elegem lett abból, hogy az emberek azért szeretnek és tisztelnek mert tanulok.

Igy utólag belegondolva, nem volt olyan sok rossz tapasztalatom de igy is volt elég volt, ahhoz hogy még jobban féljek az emberektől. Az életem minden területén jelen volt, van a probléma, hiszen emberek között élünk, emberek között kell dolgoznunk, tanulnunk. Nemrég olvastam egy csakratisztitó gyakorlatról, amiben az is benne volt, hogy azok a dolgok amiket szégyellünk gátolják önmagunk kiteljesedését. Ekkor tudatosult bennem, hogy én mit szégyellek és milyen félelmekre pazarlom a legtöbb energiát, miért nincs akaraterőm megtenni a dolgokat amiket szeretnék.

Mostanában, mikor a média csak tolja és tolja hogy a cigányok ilyen rosszak, olyan buták, csak lopnak csalnak, a Jobbik bekerül a parlamentbe, még nehezebb. Az utcán, a villamoson, a metrón érzem, az emberek tekintetét és megőrülök tőle. Nem tudom a homlokomra irni, hogy én nem vagyok olyan, nem mehetek oda minden emberhez és megismertetni magam velük, viszont elfogadni sem tudom, hogy azért kapok ennyi rossz értelemben vett figyelmet mert cigány vagyok.

Azt mondják a titkosok, buddhisták és mindenki aki spirituális útra lépett, hogy a legrosszabb dolgok életünkben a legnagyobb lehetőségeket rejtik magukban és azt hogy okkal érkezünk ebbe a világba. Egy ideje küzdök magammal, hogy elfogadjam ezt a világot, azért hogy meg tudjak szabadulni a félelmeimtől, amik elválasztanak a vágyaimtól. Büszkén akarom mondani, hogy cigány vagyok, és nem félve. Beléptem egy nagy roma szervezetbe, hogy tegyek valamit azért, hogy ez az ország is legyen elfogadóbb. Kezdem megint komolyan venni az iskolát, azért hogy könnyebben elérhessem a vágyaimat. Életcélnak tűztem ki azt,hogy segitsek a cigányoknak megváltozni, meglátni a jó dolgokat az életükben. A fogyasztói társadalom elérte, hogy az emberek lenézzék a szegényeket a nincsteleneket, a média elérte hogy gyűlölet ébredjen a buta emberekben. Nem tudom még mi a megoldás, de érzem, hogy meg fogom találni. Egy fél éve még szégyelltem a szegénységet, a származást és titokban akartam tartani, addig amig megismernek és elmúlnak az előitéletek. Úgy érzem önmagamra találtam, egyszerre tartozom az értelmiséghez és a cigánysághoz, az a dolgom, hogy minden cigányban akivel csak összehoz a sors, elültessek egy magot, megmutassam nekik, hogy a világ nem olyan amilyennek hiszik, hogy van remény, és van út a boldogsághoz mindenki számára. Hálás vagyok azért hogy cigánynak születtem, mert megtanultam, hogy az előitélet mentes élet a helyes út kezdete. Azt hiszem igaz, hogy ha megszüntetjük a szégyenérzetet, megtaláljuk az akaraterőt.