Temetés utáni gondolatok

temetés, gondolatokMa temetésen voltam. Szerencsére csak egy ismerős, akinek a halála engem nem érint közelről. Mégis a hatása alá kerültem. Átéreztem a szerettei fájdalmát. Mindíg nehéz a halált elfogadnunk, mégha megváltás is volt már neki. Ahogy álltam és hallgattam a papot, önkéntelenül a saját szüleimet néztem. És elöntött a hála, amiért ők még itt vannak nekünk. És szépen sorban eszembe jutott a többi körülöttem élő szerettem, a gyermekeim, a kedvesem, a testvérem, a tágabb családom. Még a kutyim is:)) És a saját életem. Mennyit aggódok hogy holnap miből eszünk? Miből fizetjük a számlákat? Stb, stb... Ráébredtem, hogy még mindíg nem vagyok tudatos, még mindíg nem tudok a mostban élni. Annyi mindennek örülhetek pedig, ami másnak nem adatik meg. Soha nem gyönyörködöm a természetben, állandóan rohanok, nem veszem észre a pillanatokat, hagyom a kicsi csodákat elillanni. Felületesen nézem a játszó gyermekemet, és nem kuporodok mellé babázni. Fél füllel hallgatom a nagyobbik iskolai és lelki beszámolóit, és nincs időm melléülni beszélgetni. Fél szemmel nézem a tétova lépteiket az élet útján, mert a gondolataim máshol járnak. Kedvesem beszéde is szűrten jut el hozzám, mert ideges és feszült vagyok a munka és a pénz miatt. Nem jól van ez így. Tudom. A gondolkodásomat pedig már sikerült átformálnom. De valamit mégsem jól csinálok. Sokat kell még dolgoznom magamon. Át kell élnem a pillanatokat. Értékelnem kell a pici csodákat. Örülnöm kell minden percben annak, ami megadatott. Észre kell vennem a napot, amint melengeti a bőrömet. Észre kell vennem a szellőt, amint simogatja az arcomat. Észre kell vennem a mosolyokat, sóhajokat, kacagásokat, madarakat, szavakat, érintéseket, dallamokat, pillantásokat. És éreznem kell az illatokat, az ízeket, hallgatnom kell az eső muzsikáját, az angyalok suttogását, a fájdalom kiáltását, az öröm diadalát. Meg kell állnom. Ki kell tárnom a karjaimat. Élnem kell, jelen kell lennem a saját életemben. Mert azt veszem észre, hogy nincs is életem, huss elszállt. És hinnem kell, hogy minden megváltozik. Mert úgy akarom. És örülnöm kell annak, hogy vannak akiket szerethetek, és vannak akik engem szeretnek. Sokat tanultam az elmúlt hónapokban. De nem eleget. Eldobtam a kevéske előitéletemet, de több türelem kell. Vannak még elvárásaim másokkal szemben, nem könnyű eldobni őket. Ha nem vigyázok, azt veszem észre, hogy végállomás, kiszállás. Felszálltam életem vonatára, az arcomat az ablakhoz nyomva figyeltem, csak éppen nem vettem részt benne, nem szálltam ki az állomásokon. Hát most meghúzom a vészféket..... még nem késő.

Hozzászólások



Nekem legutóbb ilyen gondolataim voltak vele kapcsolatban-

-akit eltemettünk:"Istenem!Milyen tiszta lélek volt!Kevés ilyen nővel találkoztam, aki ennyire őszintén, mindenféle irígység nélkül látott engem nagyon szépnek.Halála előtt a kórházban majdnem elbőgtem magam előtte, amikor megpillantva engem, minden erejét összeszedve picit felült, rám nézett és azt mondta:"Úristen de gyönyörű vagy"./Még akkor is ez tört fel belőle önkéntelenül is./Nézem az sms-ét, nem bírtam kitörölni, amikor azt írta:nem adom fel.Fiatal volt a halálhoz, de menni akart./Ezt éreztem egy hónappal a halála előtt./Időszakosan erőt tudtam neki adni, de legbelül már mást akart.Nem motiválta az sem, hogy férje és gyerek várja./Pedig "imádták" egymást./Valahogy "elvették tőle az érzelmeket" az égiek, mintha így akarták volna könnyebbé tenni a búcsút számára./Mindent éreztem és láttam vele kapcsolatban./A sírjánál megint megfogalmaztam:"miért nem hiszünk a megérzéseinkben????-Itt az élő példa.Miért van az, hogy az ember a legvészjóslóbb "látomásait" is képes leinteni magában, mert éppen "más dolgokra koncentrál?"Mindent megkapunk, minden válasz bennünk van, de sokszor nem hiszünk nekik./Tanulság volt nekem az, ahogyan elment és az, amiket tapasztaltam ez idő alatt és halála után./Egy dolog segített:TUDOM, HOGY ÍGY AKARTA ÉS EGY BIZONYOS MEGKÖZELÍTÉSBŐL A "LEGJOBB" UTAT, DÖNTÉST HOZTA MEG, mert látta, tudta, nagyobb targédiához vezetne, ha még maradna./Most ennyit erről./



Kedves Dorka!

Több mint egy éve tértem le én is arról az útról amin elindítottak. Sokáig tartott megtalálnom a
ezt az" úttalan utat". Lassan fejlődök, de már teljesen másképp szemlélem a dolgokat.
Kezdetben sok kérdésre gyorsan akartam választ kapni, közöttük a halál volt talán az első. Nekem sajnos már nem él apukám, és az ő szülei sem. Két anyai nagyszülőm már nagyon gyenge és idős. Muszáj volt rendbe raknom magamban az erről alkotott képzelgéseimet...
Mostmár nem riadok meg a gondolatától: mi lesz ha nem lesznek...persze nagyon rossz lesz, de tudom jó helyre kerül lényük igazi része...és majd találkozunk. A halál az élet része. Ha nem akarunk szembe nézni vele, akkor még nem sikerült uralni az egónkat. Gyenge pillanataimban még most sem sikerül felülkerekednem rajta. De szerintem a legprofibbaknak is vannak gyenge pillanataik. Én erre mindig azt mondom: az már jó jel, ha tudom mikor gyenge a pillanatom. Hisz csak akkor tudok rajta változtatni.
Szoktál meditálni? Az segít lelassulni és hallgatóvá válni.
Üdv, j



Én köszönöm.

Drága Jugik és Ragyogás.
Én köszönöm hogy olvastatok:)
A szeretet átölel. Mert megérdemlem. Köszönöm :)



A hideglelésbeli boldogságot éreztem, olvasás közben.

Annyira hálás vagyok, hogy ezt megosztottad velem. Köszönöm! Anikó

És hidd el, nem a hangszer vagy a muzsika számít, hanem a dallam, ami belőlünk jön, mert ha az megvan..... a lelkünk, szellemünk kommunikál egymással.



Kedves Dorka!

Köszönöm, hogy megosztottad a gondolataidat.
Elgondolkodtató....

Szép estét kívánok!
Jugik

http://www.jugik09.gemsziget.net